Varga György – a Szigetköz festője, jó barátunk, évtizedeken át küzdőtársunk, elhunyt. Még nem igazán mértük föl hagyatékát, csak a keserű ízt érezzük a szánkban. Életének utolsó néhány évtizedét Dunaszigeten töltötte élettársával, s itt festette meg a haldokló Szigeközt, örökítette meg olajban és akvarellekben. S itt kísérletezett új technikákkal, innen tartotta csallóközi barátaival a kapcsolatot, s figyelte a közeli kisváros hanyatló kulturális életét.
Most – portrévázlat helyett – két kiállításmegnyitó beszéddel emlékezünk rá. Az egyik Sárváron hangzott el, a másik a révkomáromi katonatemplomban, ahol Lebó Ferenc barátjával együtt állított ki.
Böröndi Lajos: Varga György sárvári kiállítása elé (megnyitó beszéd, 2009)
Nekem e kiállítás címéről elsőként Arany János jut eszembe. S ha Visszatekintés című versét elkezdem mormolni, még inkább érzem a fél-háromnegyedútnyi visszafordulás fölött érzett kielégületlenségét. Tudva, hogy a megelégedettség a művészet halála. A számbavételre találunk okot, ezernyit is. Ha csak egyet mondok – elmúlt az ember hatvan, mint Gyuri, már úgy vélem, meg is találtuk az aktuálisat. De igazi számbavétel az is, amikor az ember körbenéz a szobában, megelégedéssel is tölthetné el a látvány, a képek a falon, székek az asztal körül, tányérok a behajtott ablak spalettájának résein átszűrődő fényben. S behúzva az ajtót maga mögött a Boldog szomorú dal Kosztolányijával mondva töltheti el a büszkeség: elért valamit. Aztán az éj leple alatt a vágyott kincs után kutatva tudja már, hogy a dolgok, eszközök, a megszerzett és megalkotott világ mind semmi ahhoz képest, amit vágynak érzünk. Furcsa szerzet az ember, tud kétségbeesve gyönyörködni a világ roncsai fölött, saját úgynevezett nagyságán mosolyogva szégyenkezni, s elsírja magát a legkisebb dolgon, s a legnagyobb szörnyűség fölött állva is képes folytatni.
Összegzünk mi mindahányan minden nap, különösen e háromnegyed évben, különösen október végén, s összegzésünk színe piros, mint a véré, barna, mint a ránk száradt szégyené, s fáradt arany, mint az oltárképek Krisztusáé, azé a keresztre feszítetté, akinek titkát ugyanúgy nem tudjuk megfejteni, mint egy virágról fölszálló pillangóét. Lepke létünk összegzése után nézzük az eredményt. Keressük azt az egyetlen verset, azt az egyetlen képet, amit elmondva, amire rámutatva fölkiálthatunk, hogy ez az. Az összegzés egyben rostálás is, s nagylukú rostánkon egyre kevesebb szem akad fenn. Miért mondom mindezeket akkor, amikor itt állunk egy szigorúan megválogatott képekből álló kiállítás megnyitóján, ahol a rend látszatával is megajándékozzuk magunkat? Azért, hogy felismerjük: kérdezőként állított ide bennünket valaki, tulajdonképpen minden kép, aminek tükrébe nézünk kérdés és visszakérdezés is, s hogy ne higgyük el, csak azért mert szomjúnkat oltottuk, még kényelmesen hátradőlhetünk, megnyalhatjuk szánk szélét, s nem kell már többé újabb pohár vízre áhítozni. Számomra a művészet, azon belül a festészet, azon belül Varga, egyféle szomjúság-érzet is. Engem ő nem tud megcsalni a visszanézés derűjével, a táj látszat idilljével. A templomfalra karcolt keresztek, a hulló vakolatra körömmel karistolt jelek nem visznek el ahhoz a misztériumhoz. Csak kérdőjeleket látok magam körül. Csak nyugtalanságot, vibrálást. A halott tájat nem mint lezártságot, az olaj síkosságát látom, s nem csak a rajta játszódó fényeket. Számomra Varga nem valami artisztikus kész, valami befejezettség, hanem az összegzés felemássága fölött érzett kielégületlenség is. Egy kép is lehet maga a teljesség, az összegzés – s ma utoljára használom ezt a szót, becsukva Arany Jánost egy lélegzetvételnyi ideig – tucatnyi kép-egész is lehet csonka. Talán nem szabad ma már semmit úgy kimondani, hogy teljesen érthető legyen, hisz az állásfoglalás, mégis kimondom: Varga Györgyöt jó festőnek tartom, akinek a képei az életemhez tartoznak. Talán rövid biográfiát is illene mondanom e megnyitó közönségének, de hiába ismerem már közel három évtizede Vargát, annál többet nem tudok mondani, amit a meghívó tartalmaz. Gyurinak először a plasztikáival ismerkedtem meg, s sokszor elmondtam már, életműve szerves részének tartom ezeket. Lehet, hogy azért, mert a tapintás, mint az érzékelés egyik formája számomra is fontos, de azért is, mert szeretem, ahogyan a sík kinyílik, s a tér megtelik dolgokkal, melegséggel. Igaz, a festményekre felvitt festék is meg-megvastagodott az utóbbi időben nála, mintha ki akarnának törni az alatta lévő rétegek, az idő rétegei, ahogyan mondani szoktam. Olajjal és akvarellel kezdett, velük fordult aztán el – végleg? – a plasztikáktól, csalta meg őket. Sokszor mondtam neki, hogy bizonyára azért nem hajlítgat drótokat, krómacélt, mert rájött, hogy már megtanult velük bánni, s innentől fogva nem izgalmas már a dolog. A barát, a néző izgalma meg csak addig érdekes, amíg a sajátjának érzi. Tudom, azt mondtam, hogy a festő magának fest, a költő saját nyugtalansága okán fog versbe, s az már más lapra tartozik, hogy utána jönnek a nézők, az olvasók, s elácsorgunk egy unalmas megnyitó szöveget hallgatva a képek előtt, eltakarjuk őket szépen, s meghallgatjuk a találkozón a vers ilyen-olyan interpretációját, de már számunkra ez másodlagos. S csak csodálkozunk akkor, hogy az olvasó, a néző a magának néha titokban föltett kérdésekkel a mi tükrünkben szembesül. Szóval az akvarellek. De ehhez már valóban kellett a Szigetköz, a maga szépségével, törékenységével, eltörtségével, pusztulásában, elpusztítottságában is gyönyörűségével.
És Gyuri nézte ahogyan lecsorog a vízfesték a papírról, ahogyan a korhadó uszadék fák partra vetettsége elkezdte azt jelenteni, hogy mennyire partra vetett az ember is ebben a világban. És a csendről szóltak a képek, a hangosan recsegő-ropogó összedűlő, haldoklásában is dobot verő világban. És a vizek szomorúsága a képeken. Lehetne itt szólni az elpusztított, pusztuló Szigetköz sorsáról, mindenki tudja. De a Vargán átpréselt haldokló világ igazán emberi, hozzátevődik az ember iszonyú magánya, szomorúsága, szépsége. Varga mindent tud az akvarellekről, egy ideig én ezt tartottam a legfontosabbnak nála. Aztán jött a váratlan fordulat, a nonfiguratív váltás, a jelek jelentésnélkülisége, a már csak félig feltett kérdés. Lehet, hogy szentségtörés, de kimondom: a nonfiguratívhoz meg kell öregedni. El kell jutni hozzá. Nem lehet ez a kezdés. Nem igaz, hogy a szabadvers szabad vers, hogy nem kell megtanulni festeni ahhoz, hogy befestett talpú macskákat űzzünk át a földre letett vásznon. Nem igaz, hogy a nonfiguratívval el lehet fedni a képzetlenséget Meg kell érni hozzá, s miután ezt a poharat is kiürítettük, nyúlni a másikhoz. Varga látásmódja tágult ki jelentősen az elmúlt évtizedben. Bizonyára hozzájárult ehhez a felvidéki társak, barátok dolgainak megismerése is, a közös művésztáborok nyújtotta ihlet, a lezárt világ föltörése, látni azt, hogy mi van Európa boldog-nyomorult felén. Meg hát az idő. Az járult még hozzá. A lehiggadás. És a mártíromság testközelisége, Mosonmagyaróvár tragédiája, keresztre feszítettsége. Gyuri nem tudja, de legutóbbi kötetem záró versét az ő jelei ihlették. A sírás ketrecében élő ember kétségbeesett keresése, szeretné visszafelé is megérteni a voltat, és annak fölismerése, hogy az megismerhetetlen.
Látni kell, ha belefájdul a szem is
„Üres kondér körül ülünk. Ez jellemzi ezt a posztmodern világot.” – mondta tegnapelőtt délután Jelenits atya egy a Bakonyban tartott lelkigyakorlaton, s ez a mondat motoszkál bennem azóta is. A posztmodern számomra kiürült, kiüresített kultúrát jelent, valami lekozmáltat. S a festészetben a szobrászatban is ellepte egy időre a felszínt, átlényegített anyag helyett tárgyakat kaptunk, objektumokat.
Pótlékot.
Lebó Ferenc és Varga György nem pótlékokon tart bennünket. Tárgyaik, festményeik, köztéri alkotásaik megszólítanak, elgondolkodtatnak.
Töprengtem egy darabig, hogy mi a közös bennük azon kívül, hogy Varga is alkotott kisplasztikákat, bár manapság készültet nem láttam nála. Aztán megtaláltam: a szeretet. Szeretik, amit készítenek, nehezen válnak meg tőlük.
Elkoptatott mondat: látni tanítanak bennünket, s vezetnek egy emberibb világba, ahonnét már nincsen visszaút, s hozzánk tartoznak dolgaik.
Varga Mosonmagyaróvárról költözött ki a Szigetköz egyik településére, Lebó is két otthont tudhat magának, a felvidéki Udvardot, ahonnét szüleit, nagyszüleit kitelepítették a Szarvas melletti Csabacsűdre. És Győrt, a fogadott várost, ahova felesége révén került. Én még egy harmadikat is mellé tennék, Mosonmagyaróvárt. Itt két köztéri szobra is áll, Szent Istváné és Szent Lászlóé, s érmek, táblák jelzik, hogy e város együtt gondolkodik vele múltjáról.
Lebó Ferencet a történelem foglalkoztatja. Egy megjelenés előtt álló interjúban így vallott nekem a minap: „Engem elsősorban a magyar középkor izgat. Ennek a kornak olyasféle szellemi kisugárzása van, amit én valahol a magaménak érzek. Azt szeretném, hogy ezek a dolgok az embereket arra intsék, hogy ezek után olvassanak, nézzenek a dolgok után. Akinek nincs múltja, nincs története, azt be lehet csapni. Annak nincs jövője sem. Akinek nincsenek gyökerei, az nem tud növekedni. Kell egyfajta életerőnek lenni minden nemzedékben. Én a dolgaimban jelképeket keresek, az udvardi emlékmű is jelképteremtés volt. A jelképek átszövik az emberek mindennapjait, s amikor meglátnak egy-egy szimbólumot, akkor tudják, hogy mit jelent. Akár az őskeresztények a hal szimbólumát. Ez is megjelenik az én munkáimban is. A szimbólumok keresése, ismét emlékezetbe idézése az egyik feladatom. Figyelmeztetni arra is, hogy melyek e nemzetnek a jelképei. Az a zászló például, amiért életüket adták, s amelyiken megjelennek az Aradon kivégzettek nevei.”
Kétségtelen, legnagyobb hatású a kitelepítettek emlékműve Udvardon. A három méter magas tenyér középpontjában ott a „napszem”, Isten szeme. A feltartott kéz szigorú parancsa: eddig, és ne tovább! Az öt ujj elmondása szerint az elszakított nemzetrészeket szimbolizálja. Az újkori európai történelem egyik nagy szégyenére emlékeztet ez az alkotás. De a téma tovább fejlődik Lebónál, jelenleg a mosonszolnoki kitelepítettek emlékére készít köztéri alkotást.
Nem lehet, hogy ne tegyek említést a Mosonmagyaróváron álló István szoborról. A Millennium évében számtalan Szent István alkotás készült, ezek közül a legsikerültebb az övé. Ereje teljében lévő férfit ábrázol, aki birtokában van mindazon képességeknek, amelyek alkalmassá teszik egy ifjú nemzet, egy születő nemzet vezetésére. Ez a szobor rányomja bélyegét a városra.
A szobrász köztéri alkotásai élik tovább a maguk életét, azokat nem lehet tárlatról-tárlatra hurcolni. De Lebó ugyanúgy mestere a kisplasztikáknak, az érméknek, mint a monumentális szobroknak. Ha az előbb Szent Istvánt említettem, hadd szóljak Géza fejedelem halálának 1000. évfordulójára készített gyönyörűséges érméről, de említhetném a Magyar Nemzeti Bank felkérése készített emlékpénzeket is.
A mosonszolnoki munkát már említettem, emellett jelenleg a Mátyás templom János Pál harangján dolgozik, s Bukarestnek készít egy magyar hősi emlékművet.
Lebó Ferenc hívő ember. Erről így vall: „Azt gondolom, hogy mint teremtett lények, valahol az isteni alkotás folytatói vagyunk. Ez nagyon nagyképűen hangzik, de vallom, hogy életünkkel ezt kell folytatnunk. S ezt vidáman, derűvel kell tennünk. S ameddig erőnkből telik.”
Varga Györgyöt az elején említetteken kívül a mélyben más is köti Lebóhoz, az elmúlt évtizedben megjelenik vásznain a szenvedés, s jelen van egyféle mélyben megbúvó történelemkeresés. Ennek talán oka a magyaróvári tragédia, az embertelen 1956-os mészárlás, és annak átéléskényszere. Mint ahogyan Lebó is vallja azt, hogy elődeink emlékeit fel kell élni, folytatói vagyunk az ő életüknek, Varga is tudja, apáink elvakart múltjával nehéz élni.
Varga 1968 óta fest, mellette figyelemreméltó kisplasztikákat is alkotott. Magyaróváron a városi könyvtár előtt köztéri alkotása is látható. Ő magát a Szigetköz festőjének vallja, de olajképein és akvarelljein inkább látjuk a megsebzett tájat, mint az emberrel harmóniában élőt. Az elhagyatottságot érzem ezeken a műveken, amely egyszerre emberi és nem emberi. Valahogyan összevillan az ember szomorúsága a tájéval.
Talán nem tévedek akkor, ha azt mondom, Varga György perspektívája is akkor lett tágabb, amikor kinyílt előtte a határ, barátokra tett szert, részt vett művésztáborokban, megöregedett, s nem csak a holnap horizontját, de a múltét is kémlelni kezdte. Modern vásznain mintha egy Árpád kori templom agyonkarcolt, apró jelekkel televésett fala jelenne meg, fölmutatva egy négyzetméteren a szenvedéstörténetet, amelyre a háttérben Korpusz vetül, a kereszt szimbóluma hatja át. A megváltásra váró ember alázata is ott lüktet e képekben, s a Bárány vére folyja be őket.
A művészet tesz emberré bennünket, hogy ne ragadjunk a sárba. Ez vígasztal és menedék is egyben ebben az üres kondérú világban.
A posztmodern azt mondja, hogy valami után vagyunk, a világ szövete szétesett, a Himnuszból kihullottak a szavak. Lebó Ferenc és Varga György szobrai, vásznai, plasztikája nem ezt sugallják. Azt, hogy folytatói vagyunk a történetnek, ezer gyökérrel kapaszkodunk a múltba, de a jövőt kémleljük. Aminek semmi értelme az átélt múlt nélkül. S hogy meg kell szenvedni minden lépésért, s hogy látni kell, ha néha ebbe bele is fájdul a szem.
