2014 decemberében hunyt el Sarkady Sándor költő Sopronban. Egy 2005-ben készült interjúval emlékezünk rá.

Éltem néha másnak

Beszélgetés Sarkady Sándor költővel

Verset olvasva sokszor véli úgy az ember, ismeri személyesen is annak szerzőjét. Hiszen a vers róla szól, annak írója nyilvánvalóan legtitkosabb gondolatainak is tudója. Aztán nem ritkán csalódik a személyes ismeretségkor. Sarkady Sándorban nem lehet csalódni. Nyíltszívű, szeretetre méltó ember. Alázatosan okos, szerénysége tiszteletet parancsol. Nem lehet nem szeretni. Az apám korú költővel – hetvenedik születésnapja okán – egy soproni vendéglőben beszélgettem.

– Meglepődve olvastam, készülve a veled való találkozásra, hogy annak idején büntetésből helyeztek Sopronba. Lehet Sopron büntetés?

– Az engem Szegedről eltávolítok mindenképpen büntetésnek szánták. Igaz, Sopron akkor nagyon elhagyott, üres, álmos, vasfüggönnyel elzárt város volt. De én nagyon hamar nem éreztem büntetésnek ezt az idehelyezést. Sőt, később úgy fogalmaztam, hogy ez életem legnagyobb ajándéka volt. Itt találtam társra, itt alapítottam családot. Az óvóképzőben, amely később főiskolává vált, negyven esztendőnél több évig tanítottam. Az utóbbi két évben ismét visszahívtak. Szerettem ebben a városban, s úgy éreztem, ha lassan is, de megszerettek.

– Talán tudod, hogy miért kérdeztem ezt. Én a hatvanas években ismertem meg a várost, a hetvenes évek elején dolgoztam is itt egy évig, s szerettem is, vonzott is, de taszított is egy kicsit. Kulturálisan a periférián lévőnek éreztem.

– Elképzelhető, hogy az volt, de ne feledjük el, hogy élt néhány jelentős íróember itt, akiket azonban én sokáig nem ismertem személyesen. Albérletben laktam a Madách utca 1-ben. Egy kőhajításra lakott tőlem Beck Dezső, aki magyarul németül egyaránt európai rangon tudott írni. De nem sorolom az érdemeit, hiszen azok előtted ismertek. Vagy itt volt Molnár Jóska bácsi, az ország első kommunista nemzetgyűlési képviselője, a hajdani Osvát szerkesztette Nyugat novellapályázatának nyertese, aki tudott írni, de aztán eladta a lelkét az ördögnek, s politikára adta a fejét. Jobbról sem, balról sem igazán akarták az embert befogadni. Több, mint tíz esztendő kellett ahhoz, hogy néhány emberrel nexusba kerüljek. Mondok neked egy nagyon érdekes példát. Egyik tanítványom egy Steinbercz fiúhoz ment feleségül. Mondta Károly bácsinak, a grafikusról van szó, hogy van ám itten egy fiatal költő. – Igen? – válaszolta ő, és hol jelentek meg az írásai. Hát az Új Írásban, a Napjainkban, a Tiszatájban, a Jelenkorban – válaszolta a kislány. – Ó, ne sorold! A Kisalföldben már közölték?  A lány azt válaszolta, hogy nem. – Hát akkor mit akar ez itt?

Én ezen teljesen meghökkentem.

– Én értem.

– Én is rájöttem aztán arra, hogy ott ahol élsz, dolgozol, ahol a mindennapjaid telnek, az ott élők ha ismernek, és elolvassák azt, amit írsz, akkor érdemes írni. Ott kell elvégezni a feladatunkat, ahol vagyunk. Illyés mondja, hogy nem az az európai aki Európáról beszél, hanem az, aki a maga helyén, a maga idején elvégzi azt a feladatot, amit senki nem végezhet el helyette.

– Végül tíz év alatt beilleszkedtél, elfogadtak, s érzed azt, mit mi nem igazán tudunk átérezni, hogy Sopron kulturális szempontból sem a periféria, élő szervezet.

– Kétségkívül kulturális szempontból is az egyik legkiválóbb város. Én szurkolok neki, hogy ő legyen Európa kulturális fővárosa. Ha az lesz, akkor az sokkal inkább zenészeinek, képzőművészeinek köszönheti majd. Nem csak arról van szó, hogy egy Szokolay Sándor idetelepült, hanem vannak itt olyan festőművészek, mint Giczy János és még egy néhányan. Szerintem éppen talán irodalomban vagyunk a leggyengébbek. Országos léptékkel mérhető költő elsősorban Kerék Imre. Nekem is van némi érdemem, de sokkal inkább az irodalmi élet organizálása terén. Már huszonöt éve él a Soproni Füzetek, ami az utóbbi években évente megjelenő antológia. Ennek a megjelenésére 1977 adott először lehetőséget, amikor Kónya Lajos halála után énrám esett a választás, hogy vezessem az Irodalmi bizottságot. Megszerkesztettem a Soproni írók antológiáját, ahol három nemzedék adott egymásnak találkozót. A hajdani frankenburgisták: Beck Rezső, Berecz  Dezső, a középnemzedék: Farkas Imre, Bíró János, Kerék Imre és én. És a legfiatalabbak, az un Soproni Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagjai. Sajnos közülük az alapító három tag nagyon korán meghalt. Ízes Mihály öngyilkos lett, Cs. Németh autóbaleset áldozata, s néhány évvel ezelőtt Vágási Imre is meghalt.

A középnemzedék mára megöregedett. Ezek voltak a Bősze Balázs által vezetett fiatalok.

– Egy kicsit szerény vagy, háttérbe tolod magadat, de én úgy gondolom, s te is tudod, a jó vers akkor is jó, ha nem mormolják ezrek naponta. Szerinted mire való ez az egész, ez a küzdelem a jó létrehozására?

– „Minek a lélek balga fényűzése? –Tóth Árpáddal kérdezve?

– Vagy „Mi dolgunk a világon? –Vörösmartyval.

– Ma már nem tudom. Fiatalon, ha ilyent kérdeztek tőlem, azt válaszoltam, hogy hiszek a szó erejében. Hittem azt, hogy azzal el lehet érni valamit. Az volt a vezérelvem, hogy úgy írjak, hogy az el is jusson másikhoz, s ha szabad így mondanom: váljék a szép szó lélekformáló energiává. Ma már kevésbé hiszem ezt. Nagyon jó óráknak kell eljönnie ahhoz, hogy az ember esetleg újra hisz. Egyébként, ha a magyar irodalom kiemelkedő költőire visszatekintek, azt kell mondanom, hogy mindenki, Vörösmarty, Arany, a Nyugat nemzedéke elhitte, hogy érdemes.

– Mi az, hogy érdemes? Hogy az emberek nemesebbé válnak az irodalomtól?

– Igen. Ma is hiszek ebben, csak szűkebbnek látom az irodalom hatókörét.

– Kevesen hisznek már ebben.

– A napokban villant az agyamba Eötvös Józsefnek a neve, aki nem csak kitűnő regényíró volt, de költőnek sem volt utolsó. Ő azt írja az egyik versében: „Ilyen legyen dalom, egy villám fénye, egy könny, kimondva ezrek kínjait, kit nem hevít korának érzeménye, szakítsa ketté lantja húrjait.” Amikor az ember ír, persze nem erre gondol. De kétségkívül, utólag juthatunk erre a következtetésre.

Ha visszanézek az elmúlt ötven évre, fiatal koromra, az akkor írt versekre, a forradalmi időszakra, aztán arra az időszakra, amikor az emberből már elfogadott közhivatalnok lett, de azért megfigyelés alatt tartották, látom, hogy ezek a versek valóban a kor problémáival foglalkoztak.

Tegnapelőtt komponált nekem Szokolay Sándor egy zenés köszöntőt. A Gyöngyhimnuszból három szerelmes verset zenésített meg. Utána négy tételben olyan verseket zenésített meg, amelyekre én nem is gondoltam. Például az 1954. október 6-ára írt versemet. Akkor nem volt szokás emlékezni október 6-re, de engem Kunmadarason a népiskolában, majd Karcagon arra tanítottak, hogy két jelentős évfordulónk van, március 15-e és október 6. Az előbbi a nemzet örömünnepe, a másik a magyar Golgota. „Az aradi várudvarán, / nem emlékszel magyar hazám? / Zokszó perdült, sortűz dörrent, / utána csend, néma döbbent. / Tegnap százöt éve múlott, / hogy az a négy porba hullott. / Hajnaunak kedve buzdult, / kilenc másik bitón pusztult.” Úgy végződik a vers, hogy „helyetted is mar a szégyen, / kegyeletes magyar népem.” Sándor kiválasztott négyet ezek közül a versek közül, s talán Radnóti nyomán azt a címet adta nekik, hogy Újmódi históriás énekek. Ezek között volt a Bánat című versem is, amit apámnak írtam, akit bezártak feljelentési kötelezettség elmaradása miatt. Négy esztendőt kapott. „Vidám volt szívemen fellegzik a bánat, / börtönbe vetették az édesapámat. / Búskomorrá tették szegény jó anyámat, / vidám volt szívemen fellegzik a bánat.” A harmadik a Pusztuló faluvég volt, Szalatnay Jóska képéről írtam. A Szokolay kompozíció negyedik tétele 1957 március című versem volt. Ekkor apámat már visszavitték a börtönbe, a bátyámat, aki akkor az Eötvös Lorándon volt fiatal adjunktus MUK címén, hogy ne hogy újra kezdjék akkor gyűjtötték be, mert ő a Forradalmi Bizottság alelnöke volt. Ráment az élete, a rendszerváltás után került vissza egyetemi tanárnak.

Messze kanyarodtam, az 1957 március versről volt szó… én ezeket Kínába menekített verseknek neveztem. Talán tudsz róla, hogy volt egy kedves barátom Hajdú Lajos, aki Pekingben volt ösztöndíjas. Akkor már Nyugat fele nem lehetett verset menekíteni, de a vörös Kína baráti országnak számított, nem cenzúrázták. A megkapott verseket megőrizte, s harmincnyolc év után visszaadta őket.

Szorongva kérdezi ez a vers, hogy lesz-e itt még valaha március?  Mégis úgy végződik, hogy „Sorsunk bármi bús lesz, még itt március, szabad szép március.” Ez ragadta meg Szokolay figyelmét, kijelentvén, hogy őszerinte még a rendszerváltás után sem jött el az igazi március. Ezt foglalta zenébe. De miért mondtam én ezt el? Mert jóleső érzés, hogy ötven év után ezek a versek újra úgy tűnnek egy Szokolay Sándornak, hogy aktuálisak. S ugyanez benne a szomorú, hogy ötven év múlva ugyanaz aktuális, ami akkor volt.

Úgy érzem, két világ határán állunk. Közel húsz évig azt tanítottam, hogy az igazi versnek lelke van, cselekvő erő van benne. Legyen mozgósító ereje. Legyen benne valami, ami nagyon hozzánk tartozik. Mostanában úgy látom, magánüggyé válik, magánbeszéddé, a világ túl hangos a belső szépségek halk szavát meghallani.

– Tökéletesen értem, de azt szeretném kérdezni, nem mindig ugyanezek voltak az arányok?

– Mindig kevés volt a vers értő ember. Azok csak kivételes pillanatai voltak az életnek, amikor a nemzet versre kelt fel, s egybeforrt költőivel. De itt van a Nyugat folyóirat, ma csodáljuk, irodalomtörténeti mérföldkő, de nagyon keskeny réteg folyóirata volt. Pedig az első három nemzedéke sokunknak maga a magyar irodalom csúcsa. És tudatformáló jelentősége később ért be, jó fél évszázaddal.

– Visszakanyarodtunk a tizenkilencedik század kérdéseihez és válaszaihoz. Az életben és versben egyaránt. A küzdést jelöljük meg a létezés értelmének, s a verset írni pedig midig kell, amíg van emberi létezés? Nem lehet nem írni?

– Én ezen tudatosan soha nem gondolkodtam. Tréfásan mondtam valakinek, aki azt kérdezte, hogy hogyan születik a vers, hogy énnálam mindig csak megrendelésre. Én soha életemben nem írtam máskor verset, csak ha megrendelték nálam. Tágra nyitotta a szemét. S azt mondtam, hogy ha olyan élmény ért, akkor az élmény nálam megrendelte verset. S én megírtam. Ennek nagyon érdekes igazsága van. Ha a megrendelés találkozik a belső késztetéssel, akkor abból megszületik a vers. Amikor a Vallomások egy városról kötetet szerkesztettem, Jánosy Istvánt még nem ismertem személyesen. Írtam neki egy levelet, amelyben leírtam, hogy olvasgatva verseit, úgy látom, kitűnő mestere a klasszikus formáknak, írhatna Sopronhoz egy ódát mondjuk veretes alkaioszi ütemben. Két hét múlva jött a válasz, hogy kedves uram, én még ilyen levelet soha az életben nem kaptam, hogy megszabják a témát és megadja hozzá a formát is. De éppen a feladat lehetetlensége kezdte izgatni, elküldte a verset, s az az egyik tartóoszlopa lett az antológiának. Persze őt halhatatlan emlékek fűzték Sopronhoz, itt telt az ifjúsága, itt volt teológus.

Pár évvel később, amikor már nagyon jó barátok lettünk, szegény Herbszt Zoli temetésére lejött Pestről. Jöttünk ki a temetőből, megáll, és azt mondja nekem, hogy kölcsönkenyér visszajár. Te is megírtad nekem – mondja, hogy mit írjak, meg hogyan írjak, te meg írd meg viszonzásképpen a Szent Mihály templomot. Aztán elmondta, hogy egy tárgyias versre gondol, le kellene írnom, hogy mit látok, s ha azt is hozzáteszem, hogy mit gondolok, az még jobb lesz. Elmondta, hogy ő ifjúkorában sokat lődörgött itt, a halál és az élet kérdésein gondolkodva.

Két évig hordoztam magamban ezt a gondolatot, egy-egy sor felcsapódott bennem, s lassan készen lett a vers. Azt kell mondanom neked, hogy a soproni közvélemény szerint talán az egyik legrangosabb versem ez, és úton útfélen mondják. Amikor a Szent Mihály templomot kivilágították, akkor is elhangzott: „A Szent Mihályban szól a harang szava /akár ha Sopron szózata hangzana ..” A vers megkomponálása nehéz volt, a formája, amely alkaioszira szabódott Pista bácsi kívánságára könnyen ment. Majdnem folyamatosan tudok alkaiosziban beszélni, amit arra vezetek vissza, hogy tíz éves koromban a bátyám házi feladatként megrendelte, hogy milyen formában mit írjak meg. Akkoriban olvastuk az Iliászt, ő érettségiző diák volt, én pedig elsős gimnazista. Az első ilyen mértékes feladat volt, hogy meg kellett írni hexameterben a ligeti dárdázást. Megírtam. Tizenéves koromban ugyanúgy tudtam az alkaioszit, a szapphoit, az aszklepiadészit, mint az egyszerű beszédet. Formai gondjaim így nem voltak.

– Kanyargunk össze – vissza, s ez a neveletlen riporter hibája. Most, ahogyan lelkesedve beszélsz a kötött formákról, azt érzem, ezek neked a szabadságot jelentik. Áprilisban Vasy Géza azt mondta nekem egy magánbeszélgetésben, hogy úgy érzi, az ember megöregedvén a kötött formákban nagyobb gyönyörűséget lel, a mértékes dolgokban, mint a kötetlenben, vagy netalán a magyarosban.

– Igen. Családi adalék az csupán, hogy a bátyán ilyesmikre megtanított, bár ő ókortörténész professzor lett. Már gimnazista korában úgy tudott latinul, hogy nem csak Horatiust fordított magyarra, hanem Berzsenyit latinra. De aztán nem tartotta komoly dolognak a költészetet, elment tudósnak.

Kérdezhetném, hogy tudsz-e időmértékes versül? Ha nem tudsz, akkor egy kicsit nekem gyanús vagy. De hozzáteszem, a magyaros verselést sem tartom alábbvalónak, s a nyugat-európait sem. Amikor nekem alkaioszit kellett írni, akkor szonetteket is kellett.

– Azért jutott eszembe a forma, mert sokaknak fogalmuk sincsen arról, hogy a magyar nyelv milyen gyönyörű hangszer, játszik az antik formákkal és a hangsúlyossal is.

– Azt hiszem, ezt már mások is elmondták, hogy a magyaron kívül nincsen alkalmasabb nyelv, amely alkalmas lenne a latinra és a görögre.

– Jól érzem azt, hogy elégedett ember vagy? Hogy megbékéltél a világgal, magaddal, irodalommal? Idesodródtál a perifériára, egy kisvárosba, amit megtanultál megszeretni. Szép életkort éltél meg, életpályát futottál be. Tanítani talán óvónőket a legszebb hivatás. Boldog ember vagy?

– Nem.

– Megkaptál mindent a környezetedtől?

– Nem, de kaptam sok mindent. Említetted az óvónőket. Született közel száz gyermekversem, ezekkel tanítványaimat és az óvodáskorú gyermekeket szolgáltam. Több ezer tanítványt neveltem. Olyan értelemben boldog vagyok, hogy úgy érzem, az életem nem volt hiába való. Sok könyvet szerkesztettem. Úgy látszik, hogy véremben van a szolgaság, szeretek szolgálni. De csak úgy, ha „szabadon szolgál a szellem”. Adyt idézve: „Éltem, mert éltem néha másnak.”

Böröndi Lajos