Az I. világháborút lezáró békediktátum teljesen átrajzolta Európa térképét. A magyarok közül sokan az addig megszokott nyelvi és kulturális közeget is elvesztették, miközben végig az otthonukban maradtak – a fejük fölött viszont átrajzolták az országhatárokat. Néhány évtizeddel később pedig azt tapasztalták, hogy még csak nem is beszélhetnek erről a traumáról, hiszen a szocializmusban évtizedekre kitörölték ezt a témát a nemzeti emlékezetből.
A Magyar Nemzeti Múzeum Trianon centenáriumi évfordulóján ismét Múzeum körútra érkezik, hogy bemutassa a világháború lezárását és az azt követő évtizedet. Az idén 4 helyszínen látható a különleges, semmihez sem hasonlítható gömbsátor. Mosonmagyaróváron november hetedikén nyitotta meg Dr. Nagy István agrárminiszter a különleges kiállítást.
Trianon 100 – Az emlékezés joga – Interaktív kiállítás Mosonmagyaróváron
Az első világháború végképp lezárt egy korszakot, s ennek legnagyobb vesztese az az ország lett, amelynek területén a fegyverletételt követően nem voltak idegen csapatok, csak végtelenül kivérzett, és lakossága elfáradt. Nem a csatatereken vesztett Magyarország, a béketárgyalások termének zöld asztalánál ontották vérét.
A nagy háborút lezáró úgynevezett béketárgyalásokon. Ahol nem a békét kovácsolták, hanem a gyűlölet és a bosszú zászlaját emelték magasra. A tárgyalásokon két fél kívántatik. A magyar felet nem hallgatták meg, csak az ítéletet közölték vele. A halálos ítéletet. Mivel látható és tudható volt a maradék ország életképtelensége, eltörlésünk volt az igaz cél.
Illyés Gyula írja 1977-ben, hogy a magyarság számokkal mérhető meggyengülésénél, megfogyatkozásánál szinte katasztrofálisabb lett, ami Trianon után a nemzeti tudatot érte. Szellemi összetartó erő – a köz-érzés kohéziója – nélkül ugyanis nincs nemzet – teszi hozzá.
„Készek vagyunk vereségünk váltságdíját megfizetni. De ez lenne az újjáépítésnek egyedüli elve? Az erőszak volna az egyedüli alapja az építésnek? Az anyagi erő lenne az egyedüli fenntartó eleme annak a konstrukciónak, amely összeomlóban van, mielőtt az építés befejeződött volna? Európa jövője igen szomorú lesz ebben az esetben. Nem hisszük, Uraim, hogy a győztes hatalmaknak ez volna a mentalitása; ezeket az elveket nem találjuk meg azokban a nyilatkozatokban, amelyekben Önök megállapították azokat az eszméket, amelyeknek győzelméért harcoltak, és amelyekben megjelölték a háború céljait.” – mondta többek közt Apponyi Albert gróf magyar delegációvezető szóbeli válaszában a magyar békedelegációnak átadott békefeltételekre (Párizs, 1920. január 16.)
Minden süket fülekre talált. Megágyaztak a huszadik századi népirtásoknak, a fasizmusnak, a bolsevizmusnak, s utódaik ma is úgy vélik, semmiféle felelősségük nincsen e borzalmak áldozataival szemben.
S afölött is szemet hunytak s hunynak, hogy ezt a diktátumot, amelyben az utódállamokra is róttak kötelezettséget egyedül csak Magyarország tartotta be, hogy sokan úgy vélik: az összetákolt államalakulatok széthullása után sincs semmiféle kötelezettségük az elcsatolt területek magyarságával szemben.
A történelmi Moson vármegye nagyon megszenvedte a „békét”, területének kétharmadát elcsatolták, s hogy még nagyobb legyen a veszteség, a második világégést követően további három településsel csonkították meg.
Nekünk ez velünk élő történelem.
Ennek ellenére nem árt a száz év előtti történetet feleleveníteni, mert a felejtést fel kell, hogy váltsa az emlékezés.
Ez az interaktív kiállítás erre is figyelmeztet. S a fiatalabb korosztályok tudnak talán leginkább tanulni belőle és erőt meríteni.
Európa mai viselkedése kisebbségi kérdésekben hasonlatos azokéval, akik a magyarok ellen elkövetett népirtást kitervelték, s 1920-ban lenyomták a megcsonkított nemzet torkán. E kérdések napirenden tartása ugyanis azt jelentené, hogy a katalán a baszk és más kisebbségek hozzánk hasonlatos sorsáról is gondolkodni kellene, s a gondolkodás pedig ma is veszélyes ebben az erkölcsileg megromlott, önpusztító Európában.
Magyarország elmúlt évtized béli kisebbségpolitikája, amely ugyan nem irányul senki ellen, csak a nemzet szellemi összetartozását hangsúlyozza, sokak számára tüske a köröm alatt. Sokan az emlékezés jogát is szeretnék elvenni tőlünk.
Az a nemzet pedig, amelyik eltörli, elfelejti múltját, nem méltó arra, hogy fennmaradjon. Legyen az Kelet-Európában vagy akár Nyugat-Európában.
A Trauma feldolgozásához Székely János szombathelyi püspök szentbeszédéből meríthetünk erőt: Első lépésként merjük kimondani fájdalmunkat. Az okok között nem szabad megfeledkeznünk magunk felelősségéről sem, hiszen a magyar politikai elit gyakran nem értette meg a velünk együtt élő népek törekvéseit. A legnehezebb lépés: megtanulni átélni a szomszédos népek örömét, hiszen ami nekünk veszteség volt, nekik eredmény. És ami a legfontosabb: tanuljunk meg talpra állni, és újra építeni hazánkat.
Jó látni, hogy a visegrádi együttműködésben részt vevő országok mintha fölismernék: közös a sorsunk, a felelősség most már a miénk
Mi egy évtizede felemeltük a fejünket, s hangosan mondjuk, hogy összetartozunk. S nem vagyunk bosszúállók, de nem felejtünk. S megkondítottuk magyarság szerte a harangokat, amelyek emlékeztetnek bennünket arra, hogy mi történt száz éve velünk. S arra a hihetetlen erőfeszítésre, ami árán megmaradtunk.
Tartozunk ennyivel őseinknek.
