A cím a küldő világra vonatkozik. Írtam egy hosszabb jegyzetet, amit véletlenül elküldtem az éterbe. Arról szólt, hogy nem szeretem a karácsonyt, a lökdösődést a boltokban, az egymás taszigálását, a türelmetlenséget. Mert sietni kell, hiszen jön a szeretet, a karácsony, amikor megint csak nem tudunk mit kezdeni magunkkal.
S hogy itt volt Szandra, és óriási örömöt szerzett nekünk. Most ért Drezdába a másik nagyihoz.
Hogy milyen jó a tanításban a gyerekekre való figyelés, a beszélgetés velük. Vágynak a társalgásra, arra, hogy valaki meghallgassa őket.
S arról, hogy milyen szörnyű a háttérvilág, amiben élniük kell, és amiben érvényesülniük kell majd.
S arról is szólt a jegyzet, hogy Csaba (nevelt kisfiam) „otthol” van, Szabolcsban, s hogy mennyire vágyakozott már „hazamenni”.
S arról szólt még, hogy kevés vers született, de lassan a kötet körrektúrája készen van. S arról a kétségről, hogy kell-e vers egyáltalán, s kinek írok? S a válaszom egyszerű: magamnak. S hogy az irodalomnak nevezett szemétgyárban riasztó mennyiségű selejt neveződik alkotásnak.
S hogy nincs értelme. S hogy mégis van értelme. Talán.
