(Nem írni tényleg több mint írni?)
Valószínű, inkább hallgatás lesz a sorsa Beke Albert A behódolt velszi bárdok kora című munkájának. Talán azért, mert a kényes, vagy botrányos tabudöngető kísérletek az esetleges támadások kereszttüzében még inkább fontosabbá válnak valós igazságuknál. Az érdeklődés és a közöny (jelentéktelenség) falát könnyebben törik át. Jobb hát tudomást sem venni létezésükről!
Beke újabb „irodalomtörténeti” munkája a máig érő múlt évszázad, a Rákosi és a Kádár kor irodalmának természetét tárja fel oly nyersen és kegyetlenül, amilyen módon csak sebészkés nyúl az ember beteg tagjához.
Rögtön leszögezhetjük, nem irodalomtörténetet írt Beke, csak egy korszak irodalmának természetét vizsgálja két alapvetés mentén.
Véleménye szerint Petőfi ars poeticája a kőkemény talpazata a magyar irodalomnak, annak művelői, ha csak magánbeszédet, saját fájdalmat és örömet tudnak eldalolni, akkor nincs rájuk szüksége a világnak. S hogy a nem írás egy sötét korban több az írásnál.
Vagyis az irodalom, ha nem a nép lelkéből táplálkozik, csak konstrukció, akkor nem születhet nagy teljesítmény. S hogy annak művelői a talpnyalás és a megalkuvás, a látszat és a valóság mezsgyéjén mozogva többségében a díjakra, a vaskos honoráriumokra hajtva behódolt velszi bárdokká züllöttek, két olyan, egymást váltó diktatúrában, ahol szabadott „nem írni” is.
Írjuk le, műfaját tekintve a 350 oldalas mű vitairat, feldúsított pamflet, olvasmányos szatíra. Szellemes, letehetetlen olvasmány. Olyan, aminek írója széles rálátással van az elmúlni nem akaró huszadik század irodalmi folyamataira, de aki ebben a műben megkíméli az olvasót lábjegyzetektől, hivatkozásoktól, de nem kíméli meg sztoriktól, megtörtént háttértörténetektől. S konokul kimondja: a mögöttünk tudott évtizedek írói teljesítményei többségében elporladtak, szerzőikre a felejtés várt, legyenek azok tankönyvek egekig magasztalt „nagyságai”, már életükben jelentéktelenek voltak. Műveik könnyű, abortált termékek.
Persze, ezt még sokan elfogadják általánosságban, akik átrágták magukat a betűtengereken, de Beke mindent nevesít. S ez az igazi botrány, hisz Illyés Gyulától Csoóri Sándorig kimondja, teljesítményük túlértékelt, megalkuvásuk, gyávaságuk, sunyiságuk égbekiáltó. De rajtuk kívül ugyanilyen gúnnyal szól Nagy Gáspárról, Kertész Imréről, Esterházyról és hosszan sorolhatnánk.
Persze elsősorban a hatalomhoz való viszonyukról beszél, a látszat ellenzékiség mázát próbálja letörölni, de nem mulasztja el például Csoóri Rákosit dicsőítő undorító versét közölni, s a magyar irodalom nagyasszonyaivá (Jókai Anna, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda) avanzsáltak teljesítményeit minősíteni egy-egy mondattal.
Aczél György három tével nevesített politikája köré csoportosítja a neveket, s a tiltott kategóriával azonban nem nagyon tud mit kezdeni, hisz velünk együtt ő is tudja, a rendszerváltás után nem kerültek elő kiadatlan művek titkos fiókokból.
Meglátásunk szerint Beke nem az igazodást, hanem az elvtelen megalkuvást tartja igazán bűnnek, az önként ajánlkozást. Kevesekről van dicsérő szava, mint Weöresről, Tamkó Sirató Károlyról, Tamási Lajosról. De Illyés esetében nincs kegyelem. Kilépve vállalt szerepéből két verséről is hosszabban szól. Az Egy mondatról … és a Bartókról. Csak szelíden jegyezzük meg, azért mert Illyés botfülű volt, a Bartókot mi szép, igaz versnek tartjuk. Ettől persze lehet Bekének más a véleménye, szabadjon mindenkinek magának is értelmezni az irodalmi műveket.
Akad azonban felületes információ is a dolgozatban. Nagy Gáspár Új Forrás béli verse kapcsán (Öröknyár, elmúltam kilenc éves) megállapításával ellentétben a főszerkesztőt nem nyugdíjazták, ő már korábban meghalt, a lapot helyettes főszerkesztőként Monostori Imre jegyezte 1984 októberében, akit később főszerkesztővé neveztek ki. A versszerkesztő Sárándi Józsefet rúgták ki, tiltották be egy évre.
A kötet utolsó részében a két szörnyű korszakot irodalmi szempontból jellemzi, írását megkoronázza azok hosszú listájával, akik 1957-ben kérték az ENSZ közgyűlését, hogy vegye le napirendjéről a magyar kérdést. „A magyar értelmiségnek szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy 1957 után íróinak messze túlnyomó többsége elárulta, magára hagyta. Vegyük tudomásul, hogy nem voltak köztük állócsillagok, csak hulló meteoritok, amelyek elenyésztek”- írja.
Recenziónk nem tud – műfaját tekintve sem kitérni az izgalmas könyv minden rétegére. Inkább próbáljunk meg a címben feltett kérdésre válaszolni: igen provokáció A behódolt velszi bárdok! Nem véletlen a walesi helyett a velszi használata sem. Másodrendűnek vélt bárdok behódolásáról lehet szó! Provokáció a könyv azért is, mert provokálni kötelező néha, hogy legyen támpontunk a vitához, az eszmecseréhez.
Azt viszont nem gondoljuk helyesnek, hogy a nem írás az érvényes válasz a diktatúrákban sem. Pillanatnyi válasz lehet csupán.
Azt írtuk, valószínű az elhallgatás lesz a mű sorsa. Túl sok életművet minősít, lehet, hogy nem minden ízében igazságosan, negatívan Beke. Ne legyen igazunk, jó lenne, ha a könyv csak a közelmúltról szólna, s nem nyúlnának át a szálak a ma irodalmához. Hogy ne érezzük azt, hogy ebben a tekintetben nem sokat változott a világ.
(Beke Albert: A behódolt velszi bárdok kora (A magyarországi írók és a hatalom viszonya a Rákosi-és a Kádár-korszakban (, L’Harmattan Kiadó, Bp. 2022.)
Böröndi Lajos
