Még ma sincs igazán szavunk arra a gyalázatra, emberietlenségre, ami a Trianon kastélyban történt lezárandó a Nagy Háborút. Békeszerződésnek nevezni egyszerűen lehetetlen, hisz a béke megteremtésének még a szándéka sem merült fel. Helyette a bosszú, a megalázás, a megsemmisítés volt a szándék.
Békediktátumnak is szoktuk nevezni, amiből igazán csak a diktátum tűnik valósnak, a béke szó nyugodtan törölhető belőle.
Szerződésnek sem lehet igazán nevezni azt, aminek megfogalmazásakor csak az egyik fél szándékai kerültek a papírosra, a másik meg sem hallgattatott.
Gyűlöletdiktátum volt inkább, amelynek hatásai máig élnek Európában, s a demokráciának álcázott társadalmak azt sem kiköpni, sem lenyelni nem tudták.
Népirtás szándéka árad belőle, s abba is torkollott aztán másfél évtized múlva. S ez a szándék még ma is ott kisért, hiszen megbocsáthatatlannak látszik ma is még az emlékezés is, nem, hogy az összetartozás hangoztatása.
A legnagyobb bűn a történelmi Magyarország szétverése, nemzetrészek lemetszése volt még akkor is, ha saját felelősségünkről sem szabad elfeledkezni a háború kirobbantásában, a közös hazában élő nemzetiségekkel szemben.
Kivéreztünk ebben a háborúban. Nem a csatatereken vesztett Magyarország, a béketárgyalások termének zöld asztalánál ontották vérét. Hiszen nem voltak idegen csapatok Magyarország határain belül.
„Készek vagyunk vereségünk váltságdíját megfizetni. De ez lenne az újjáépítésnek egyedüli elve? Az erőszak volna az egyedüli alapja az építésnek? Az anyagi erő lenne az egyedüli fenntartó eleme annak a konstrukciónak, amely összeomlóban van, mielőtt az építés befejeződött volna?
Európa jövője igen szomorú lesz ebben az esetben. Nem hisszük, Uraim, hogy a győztes hatalmaknak ez volna a mentalitása; ezeket az elveket nem találjuk meg azokban a nyilatkozatokban, amelyekben Önök megállapították azokat az eszméket, amelyeknek győzelméért harcoltak, és amelyekben megjelölték a háború céljait.” – mondta többek közt Apponyi Albert gróf magyar delegációvezető szóbeli válaszában a magyar békedelegációnak átadott békefeltételekre (Párizs, 1920. január 16.)
A nagy formátumú államférfi tudta: Lélekben vesztettünk igazán. Belül. S e veszteség az egész földrész vesztesége, következményei beláthatatlanok. Veszteségünk még tragikusabb, ha a fegyverletétel után az őszirózsás forradalomnak csúfolt szétesés bekövetkezett, a dilettáns, bosszúra éhes Károlyi mindent megtett, hogy a nemzet összefogásának még a csíráját is kioltsa az emberekben.
Akinek nyolc napos hadügyminisztere, Linder Béla kijelentette november 1-jén, hogy „Nem akarok több katonát látni” a miniszteri eskütételét követően tartott nyilvános beszédében. Linder hírnevét elsősorban ennek a kijelentésének, illetve az 1918. novemberi belgrádi fegyverszüneti egyezmény aláírásának köszönheti.
Nem akart katonát látni akkor, amikor a cseh és román csapatok már betörni készültek Magyarországra.
És bekövetkezett az, aminek nem szabadott volna bekövetkezni.
- június 4-én a történelmi Magyarországon megkondultak a harangok, megszólaltak a gyárak szirénái, az iskolákban, hivatalokban gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbócra eresztették, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek. E napon írták alá az első világháborút lezáró trianoni papirost, melynek értelmében Magyarország területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. Mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság harmada került az új határokon kívülre.
Óriási volt a fájdalom. Bekövetkezett Kölcsey jóslata 1838-ból:
Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedűl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!
S Ady utolsó versében a győzőkhöz fordul, hogy hátha:
Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek:
Üdvözlet a győzőnek.
Nem kell tudós verselemzőnek lenni ahhoz, hogy mindent értsünk.
Elvégeztetett.
S aztán megtörtént a csoda: a halálra ítélt maradék ország talpra állt. Nem kevesek csodálkozására, s nem kevesek bosszúságára. Mert hogyan mert élni az, akinek halálát szerződéses formában próbálták garantálni. Hogyan mernek élni még ma is az elcsatolt országrészeken magyarul álmodók?
Igaz, két évtized sem adatott meg a fejlődésre, s a Trianonban kódolt második világégés milliókat söpört el, irtott ki, s bennünket újabb alávetettségre ítélt.
Illyés Gyula írja 1977-ben, hogy a magyarság számokkal mérhető meggyengülésénél, megfogyatkozásánál szinte katasztrofálisabb lett, ami Trianon után a nemzeti tudatot érte. Szellemi összetartó erő – a köz-érzés kohéziója – nélkül ugyanis nincs nemzet – teszi hozzá.
Európa mai viselkedése a nemzeti kisebbségi kérdésekben hasonlatos azokéval, akik a magyarok ellen elkövetett népirtást kitervelték, s 1920-ban lenyomták a megcsonkított nemzet torkán. E kérdések napirenden tartása ugyanis azt jelentené, hogy a katalán a baszk és más kisebbségek hozzánk hasonlatos sorsáról is gondolkodni kellene, s a gondolkodás pedig ma is veszélyes ebben az erkölcsileg megromlott, önpusztító Európában.
Magyarország elmúlt évtized béli kisebbségpolitikája, amely ugyan nem irányul senki ellen, csak a nemzet szellemi összetartozását hangsúlyozza, sokak számára tüske a köröm alatt. Sokan az emlékezés jogát is szeretnék elvenni tőlünk.
Az a nemzet pedig, amelyik eltörli, elfelejti múltját, nem méltó arra, hogy fennmaradjon. Legyen az Kelet-Európában vagy akár Nyugat-Európában.
A Trauma feldolgozásához Székely János püspök szentbeszédéből meríthetünk erőt: „Első lépésként merjük kimondani fájdalmunkat. Az okok között nem szabad megfeledkeznünk magunk felelősségéről sem, hiszen a magyar politikai elit gyakran nem értette meg a velünk együtt élő népek törekvéseit. A legnehezebb lépés: megtanulni átélni a szomszédos népek örömét, hiszen ami nekünk veszteség volt, nekik eredmény. És ami a legfontosabb: tanuljunk meg talpra állni, és újra építeni hazánkat.”
Mi felemeltük a fejünket, s hangosan mondjuk, hogy összetartozunk. S nem vagyunk bosszúállók, de nem felejtünk. S megkondítjuk magyarság szerte a harangokat, amelyek emlékeztetnek bennünket arra, hogy mi történt száz éve velünk. S arra a hihetetlen erőfeszítésre, ami árán megmaradtunk.
Tartozunk ennyivel őseinknek.
A Magyar Országgyűlés 2010-ben nyilvánította június negyedikét a Nemzeti Összetartozás Napjává kinyilvánítva, hogy „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság”.
1920 óta határok választják el egymástól a magyarságot, mégis egyek vagyunk. Összetartozunk.
Ennek az összetartozásnak az érzését, élményét senki nem veheti el tőlünk.
