Hogy nincsen remény. Az emberiség vesztébe fut, s egyre többször jut eszembe Arany János Kertben című verse, amelynek a végén az új nemzedékről azt írja, hogy nem jobb az előzőnél. Szeretnénk, ha jobb lenne. Nem tudom, miért kell reménykedni abban, hogy majd az utánunk jövők beváltják álmainkat: az emberiség pusztulása természetes. Előtte még kannibálként fölzabálja önmagát.
Engem riaszt a butaság térhódítása, az olvasottság riasztó hiánya, s a műveletlenség bálványimádása. S riaszt, hogy visszasüllyedtünk a száz év előtti szellemi állapotokba.
Nem kell ide világjárvány – a vírusok velünk vannak, tehetünk tönkre mindent körülöttünk – megszedi ez is a maga áldozatait, s aztán az emberiség nagyobbik része védett lesz vele szemben.
Nem kell ide járvány.
Elpusztítjuk mi magunkat.
Most úgy tűnik
