Moson megye irodalmi élete
Moson – és Magyaróvár – története a római korig vezethető vissza, a település Pannónia tartomány északi határán terült el. A Honfoglalás után, mikor István király megszervezte a feudális keresztény államot, jött létre Moson vármegye, az ispáni székhely pedig Moson lett. A mosoni ispáni várat nagy valószínűséggel I. András létesítette 1046 és 1051 között. A váron kívüli település értékelhető nyoma a várároktól délre feltárt templom maradvány.
Moson fejlődését visszavetette Ottokár cseh király támadása 1271-ben, amikor a cseh sereg felégette, feldúlta a települést, s a vármegye székhelye Magyaróvár lett.
Moson a kereskedelem központjává fejlődött a későbbi századokban, a törökdúlás után – utoljára 1683-ban vonult erre Bécs felé Kara Musztafa serege – megélénkült a gabonakereskedelem, a vízi út szerepe felértékelődött. Templomát 1751 és 1757 között építették. Lakosai jórészt német ajkúak voltak, a XIX. században zsidó lakossága megnőtt, kiépült ipara. A Kühne Mezőgazdasági Gépgyár a település leghíresebb, s legrégibb ipari létesítménye, amely Kühne Ede akkor „alapított”, amikor megvásárolta a Pabst-Krauss műveket. Az 1865-ben kiadott képes prospektusban már szerepelt a háromsoros vetőeke, a négysoros mosoni dobvetőgép, különböző sorvetőgépek, és saját rendszerű kanalas vetőgép. A hazai viszonyokat ekkor még kívülről szemlélő ifjú felismerte, hogy a magyar mezőgazdasági gépgyártás csak akkor lehet a külfölddel versenyképes, ha egy-egy géptípus tömeges előállítására rendezkedik be.
Moson fejlődésében az első világháborút lezáró békediktátum hozott törést, amikor a megcsonkított vármegye Magyarországon maradt települései határvidékké váltak, s elvágva a kereskedelmi utaktól vegetálásra ítéltettek. Ezt csak tetézte zsidó lakosságának 1944 májusában történt gettóba zárása. Ebben a városrészben – akkor már az egységes Mosonmagyaróvár része – hozták létre a „vármegye” gettóját, s innét szállították őket először Győrbe, majd Auschwitzba. A németajkúak háború utáni kitelepítése aztán a teljes pusztulás szélére sodorta a városrészt. Pedig hajdan zenei egyletek, sportegyesületek működtek itt, s a Fehér Ló Szállodában élénk közösségi élet folyt.
A hajdani Moson vármegyének nevet adó település 1989 után nagyon lassan tért magához, középiskolát létesített, civil szervezetek alakultak, de lakói még ma is úgy érzik, hátrányban van Moson Magyaróvárral szemben.
Magyaróvár története is a római korig vezethető vissza, valamikor Ad Flexum néven polgári és katonai település volt itt. Középkori felemelkedése Moson pusztulásához kötődik, a várispánság ezután települt ide.
1354-től királynéi birtok, Erzsébet királyné Budához hasonló jogokkal ruházta fel. Azonban Mária Terézia a királynék ősi birtokát 1776-ban lányának, Mária Krisztina főhercegnőnek adományozta hozományul Albert tescheni herceggel kötött házassága alkalmából.
Ez ugyan megtörte a lendületes fejlődést, de egyúttal a gazdasági képzés fellegvárává is tette Magyaróvárt. 1818-ban indult meg az agrár felsőoktatás abban az intézményben, amelyet Albert főherceg alapított. Magyarország első ilyen intézete története folytán számtalan névváltoztatáson ment át, a magyaróváriak azonban csak Akadémiának nevezik. Ez az intézmény meghatározta a város kulturális életét a Piarista iskolával együtt, amely a vármegye első ilyen intézményeként alapíttatott 1739-ben. A vármegye értelmiségének két bölcsőjének nevezhető ez a két intézmény, kulturális éltének meghatározó személyiségei is e kettőben iskoláztattak, ezekhez kapcsolódnak.
- július elsején Mosont és Magyaróvárt Mosonmagyaróvár néven egyesítették, de a két város csak az elmúlt század hetvenes éveinek végén épült össze. Lélekben talán még ma sem. Az eltérő nyelvű, összetételű lakosság egy várossá forrása ma is várat magára.
Magyaróvár újkori történetének szomorú fejezete 1956. október 26-a, amikor a határőr laktanyánál eldördült sortűzben száznál is több munkás, értelmiségi és diák életét oltották ki.
Moson vármegye kevert népességű és nyelvű vármegye volt, az első nagy háborút követően változott ez meg csupán. Ez persze befolyásolta az irodalmi élet – ha volt egyáltalán ilyen – fejlődését is. 57 településéből 28-at csatoltak 1921-ben Ausztriához, majd a második háború után Horvátjárfalut, Dunacsúnyt és Oroszvárt a második csehszlovák köztársasághoz, Csehszlovákiához. Ez a hatalmas csonkítás minden téren megakasztotta a fejlődést, 1945 után a régió tudatos sorvasztásra volt ítélve. Ide büntetésből helyeztek embereket, értelmisége, valahai közigazgatási kara elmenekült, 1956-ban többen Nyugatra emigráltak. Nem véletlen, hogy a XIX. század reményt nyújtó anyagi és szellemi gyarapodása után a szürkeség, a letargia uralta a várost és maradék falvait.
Mint mindenütt, Magyaróváron és Mosonban is a reformkor generálta a szellemi életet, s az uradalom, s a szaporodó hivatalok nyomtatott termékek iránti igénye is megnőtt. Czéh Sándor nyomdász nevét kell megemlítenünk, aki 22 évesen 1835-ben kezdte meg tevékenységét. Közel egy évszázados munkálkodása alatt könyvtárnyi nyomtatvány került ki sajtója alól, ennek azonban csak töredéke maradt fenn. Első jelentős műve egy magyar-német szótár volt. Ez jelzi, hogy az iskolai igényeket is megcélozta, s azt is, hogy a település nagyrész (70%) német ajkú polgárokból állt.
A gazdasági akadémia tanítása nyelve is német volt, így nem véletlenül érezte otthon magát az itt „tanuló” Nikolaus Lenau, aki a térség irodalmi életének első fecskéje volt.
A Torontál megyei Csatáson született, magyarul és németül egyaránt tudott. Verseit németül írta. Diákéveit magyar fiúk közt töltötte el. A gimnáziumot Sátoraljaújhelyen kezdte és a pesti piaristáknál végezte. Utána a pozsonyi Jogakadémián, majd a magyaróvári Gazdasági Akadémián készült az életre. Lenau 1818. szeptember 8-án nagyszüleihez költözött, Stockerauba.
1822 őszén – valószínűleg barátja, Kleyle Frigyes biztatására – Magyaróvárra ment, hogy a Magyaróvári Gazdasági Felsőbb Magántanintézetben mezőgazdasági ismereteket szerezzen. Lenau bejárt az órákra, egy keveset tanult is, élte a többi gazdász életét. Sokat lovagolt a Lajta partján, kirándult barátaival, hegedült és verseket írt. A Magyaróváron töltött rövid idő nem múlt el nyomtalanul, mert költeményeiben több helyütt felelevenednek a Mosoni-Duna, a Hanság és a Lajta képei. Nyughatatlan természete Óvárról Bécsbe vitte, itt jogot hallgatott, majd az orvosi egyetem hallgatója lett.
Versei a romantika jegyeit tükrözik, némi melankólia is átjárja őket. Magyaróváron az úgynevezett Lénau-ház őrzi emlékét a Fő úton Pozsony felé, állítólag itt lakott, s a Vár udvarán egy kőpad, amit Lénau-padnak neveznek, mert a legenda szerint sokat időzött itt. S közel hozzá található szobra is. Stockerauban Nemzetközi Lénau Társaság is működik, ez már tartotta Magyaróváron is közgyűlését. A két város egyébként testvérvárosi kapcsolatokat ápol.
Személyes ismeretségben volt Vörösmartyval, később Petőfivel is, de kölcsönös elismeréssel stílusban és világfelfogásban is hatottak egymásra.
Távol, idegen helyen
Tépem ezt a rózsát.
El is vinném szívesen,
Édes lányka, hozzád.
De míg oda juthatok,
Elrepűl sok óra
S hervadt lészen és halott,
Mert siet a rózsa.
…
(Távolban, Reviczky fordítása)
A XIX. században meginduló szellemi életet – lapok jelentek meg, egyletek alakultak – megroppantotta az első világháborút követő, a megyének nagyobbik felét elcsatoló „békeszerződés”. A település elveszített értelmiségének, hivatalnoki karának nagy részét. A gazdasági akadémia szerepe – amelyik az egész országból verbuválta hallgatóit – is csökkent. Ennek ellenére egy-egy itt tanuló diák az irodalmi életben is jelentős alakká vált.
Fekete István nevét kell említenünk, aki két évig élt Magyaróváron a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémia hallgatójaként.
1924-ben érkezett a városba. Barátság fűzte Láng Rudolf tanárhoz, vadászati íróhoz, akinek köszönhetően indult el az irodalmi pályán. Fekete István 1968-ban jelentette meg Barangolások című elbeszéléskötetét, amit az akkor 150 éves akadémiának ajánlott.
A város és az Akadémia emléke műveiben is tetten érhető. A Szigetköz és a Hanság, valamint Magyaróvár belvárosa a tanintézetnek helyet adó Vár épületével, a Lajta több ágával, a hatalmas kiterjedésű gyönyörű park, amelynek közepén a kollégium található, Fekete Istvánt is megihlették. Korabeli írások szerint tanulmányai végeztével egy kis csomag kézirattal hagyta el Magyaróvárt. Szigetköz pedig később is kedvenc területei közé tartozott.
Emlékét egy impozáns szobor is őrzi. 2016. november 10-én a mosonmagyaróvári várhídon avatták fel Trischler Ferenc pécsi szobrászművész Fekete István író, volt óvári gazdászról készített szobrát.
Kormos István valóban e táj szülötte, de csak kora gyermekkorát töltötte itt, viszont kései verseiben ennek az időszaknak emlékei is felszínre törnek. Például a Búcsús metszet a mecséri Villonokról címűben, amely a Szegény Yorick kötetben jelent meg.
- október 28-án született Mosonszentmiklóson, Kops Balázs és Kormos Anna törvényes gyermekeként Kops István néven. A Kormos családnevet 1944-ben vette fel. Szülei földműves napszámosként dolgoztak a Héderváry-birtokon. Édesanyja 1925nyarán egy következő szülés szövődményeibe belehalt, akárcsak újabb fia. Az apa ekkor egy másik Kormos-lányt vett feleségül, majd hamarosan a fővárosba költöztek. Istvánt anyja halála után a cselédsorban élő nagyszülők kezdték nevelni. 1928-ban ők is Budapestre költöztek. István az elemi népiskolát Győrbenkezdte el, 1948–1949-ben a Vörösmarty Gimnáziumban a Dolgozók Gimnáziumában elvégezte az V. és a VI. osztályt, a hetedikből kimaradt. 1939-től biciklista-kifutóként dolgozott. 1940–1946 között tisztviselő egy gyarmatáru-kereskedésben. Háromszor nősült, első felesége bohém élete miatt ált el tőle. Második a kitűnő költő, Rab Zsuzsa volt.
Kormos rajongott a francia költészetért, mint ismert, 1963-ban Párizsba ment, s Párizs felszabadító hatással volt költészetére. Többen magyar Villonnak nevezték, s népi szürrealistának. 1977. október 6-án este, lakásában halt meg, az infarktus percek alatt végzett vele. A Farkasréti temetőben nyugszik.
Kormos István gyermekkora színhelyeit a hetvenes években fedezte fel újra, fiatal győri költők istápolója volt, akik ma is szeretettel gondolnak rá. Falujában emléktábla őrzi, hogy itt született, s Mosonmagyaróváron lakótelepet neveztek el róla.
Sokan emlékeznek még arra a költői estre, ami a városi könyvtárban zajlott Nagy Lászlóval együtt nem sokkal halála előtt. Mosonmagyaróváron óvodát is neveztek el mesehőséről, Vackorról.
Még nem fedezte fel Mosonmagyaróvár híres szülöttjét, Hárs Ernőt, aki 1920-ban Magyaróváron született az Akócs-malomban. A magyaróvári piaristáknál végzett 1938-ban kitűnő eredménnyel. 1938-1943 között a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Közgazdaságtudományi Karán tanult. 1943-tól katona volt. 1945-1946 között a Földművelésügyi Minisztérium segédelőadója volt. 1946-tól 30 évig a Külügyminisztérium gazdaságpolitikusa, majd a nemzetközi szervek főosztályának munkatársa volt. A külügyből 1976-ban – e dolgozat írójának tett vallomása szerint – egy politikai hiba miatt eltávolították, akkortól fogva írásaiból élt.
Halk szavú, a mindennapok világára figyelő lírikus, akit az emberi lét végső kérdései foglalkoztattak. Tisztítótűz című verseskötete és a Hullámgyűrűk című prózai emlékezései jelentősek. Húsz saját kötete (versek, tanulmányok és egy szakkönyv a diplomácia világáról) mellett gazdag műfordítói életművet hozott létre, főként német, olasz és portugál nyelvű alkotások magyarra átültetésével. Ezek sorából kiemelkedik két eposz: Torquato Tasso A megszabadított Jeruzsálem, illetve Luís de Camoes műve, A Lusiadák, amelynek magyarra fordításáért a portugál államtól megkapta a Tengerész Henrik Érdemrend lovagkeresztjét, valamint Francesco Petrarca Diadalmenetek című, korábban magyarul kiadatlan művének tolmácsolása.
Szerencsés volt a szerelemben, amely élete nehézségein átsegítette. 1939-ben ismerte meg a tizenhat esztendős Sándor Juditot, aki zeneakadémista volt még, amikor 1944 végén, Budapest ostromakor házasságot kötöttek. Hatvan évig éltek boldog házasságban.
Hullámgyűrűk című 1990-es prózai kötetében vall magyaróvári gyermekkoráról, s megismerjük belőle a korabeli Magyaróvár mindennapjait.
A kilencvenes évektől gyakorta hívták Mosonmagyaróvárra író-olvasó találkozókra, s 2008-ban a Piarista iskolában a piarista öregdiákok találkozóján külön köszöntötték abból az alkalomból, hogy hetven éve maturált az intézmény falai között.
Szülővárosa még adós emlékének őrzésével, felfedezésével.
A fentiekben lezárt életműveket említettünk, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a történelmi vármegyéhez, annak elpusztítása után teljesedtek ki, de őrzik annak szellemiségét. A rendszerváltást követően sok minden megváltozott, az elvágott gazdasági kapcsolatok helyreálltak, s egy időben – a kilencvenes években és az ezredfordulón – élénk kulturális kapcsolatok is kezdtek szövődni a régióban. Ezek azonban mintha mára elsorvadni látszanának.
Olyan, az irodalomban jelentős szerepet betöltött személyiség nem élt itt, aki innét származott, s életműve itt teljesedett ki. Ez akár természetesnek is tűnhet a történelem tépázta vármegyére pillantva, de hiányzott, s ma is hiányzik az a megtartó erő, s a szándék, hogy kulturálisan helyrebillenjen az egyensúly a szellemi és gazdasági élet között. Hogy együtt épülhessen emberi jövő e gazdagodó régióban.
Böröndi Lajos
(Készült: Moson-Értékfeltáró Kolégium megbízásából)
