Régen az egyházi iskolák, intézmények és tanítók számára a mendikálás adománykérő szokás volt, annak idején a gyerekek az iskola számára gyűjtöttek adományokat. A mendikánsok, azaz a kéregető református diákok házról házra jártak ünnepi köszöntőket mondani, és ezért kisebb pénzadományokat kaptak.
A mendikálás később a paraszti hagyományban keresztény, karácsonyi ünnepköszöntő szokássá vált, ami főként Felvidéken, Mátyusföldön volt jellemző, de a palócság körében, Északnyugat-Magyarországon és az Ipoly-mentén is mendikálásnak nevezték a karácsonyi köszöntőket. A gyerekek csekélyke ajándék fejében ünnepi énekeket adtak elő a házaknál, és jókívánságokkal látták el az ott lakókat. A szép énekért és köszöntésekért, a jókívánságokat tolmácsoló versekért cserébe süteményt, pogácsát, fonott szakajtóba készített diót vagy pár pengőt kaptak.
Míg a mendikálás a gyerekek kiváltsága, addig a kántálás főként a felnőttek kellemes időtöltése volt: kántálásnak nevezték ugyanúgy a karácsonyi énekes, verses köszöntőt, de itt elsősorban felnőttek jártak kántálni az esti órákban. A magyar nyelvterület egyes vidékein, például Mezőség, Székelyföld és Moldva falvaiban még ma is élő szokás, csakúgy, mint Kelet-Felvidéken, ahol a gyerekek és felnőttek közeli ismerőseik, rokonaik házához járnak kántálni és kellemes ünnepeket kívánni.
Felvételünk a szigetközi Feketeerdőn készült 2019-ben
