Meghaladható-e Trianon, a száz éves tragédia?

Meghaladható-e Trianon, a száz éves tragédia?

Száz éve írta alá Magyarország két képviselője a világtörténelem alighanem legrosszabb békeszerződését. Nemcsak a magyarok, egész Közép-Európa számára rengeteg szenvedést, újabb háborút, kitelepítéseket, diktatúrákat hozott, indokolt, hogy ez ma is fáj. Siránkozás és harag helyett azonban az évfordulón elsősorban arról érdemes beszélni, hogyan lehet Trianon sötét árnyékán túllépni, hogyan lehet e nemzeti tragédia következményeit meghaladni?

A történelmi térképre tekintve körvonalaiban is valóban gyönyörű volt a közel ezer éven át fönnálló Magyar Királyság, a Kárpátok karéja egy valódi természeti és gazdasági egységet védelmezett. Fölosztásának gyökere abban rejlik, hogy a mohácsi vész, az Oszmán-török Birodalommal szemben századokon át vívott önvédelmi harcok következtében az ország jelentős része elnéptelenedett. A török kiűzése után a Dél-Alföldön és Erdélyben hiányzó munkaerőt – részben szervezett, részben spontán bevándorlás és áttelepítés révén – nagyszámú nem-magyar lakosság pótolta: németek, szerbek, románok, szlovákok, ruszinok. Ezek a „nemzetiségek” 1848-ban már nyelvi jogokat, sőt autonómiát igényeltek maguknak. A kiegyezést követő évtizedekben a nemzeti ellentéteket enyhítette az egyéni jogokat biztosító 1868-as nemzetiségi törvény, valamint a szerb és a román egyház autonómiája, de súlyosbította az asszimilációt erőltető hivatalos politika. 1914-ben az Osztrák-Magyar Monarchia szomszédjainak területszerző törekvései és az európai nagyhatalmak érdekellentétei kirobbantották az első világháborút. A történelmi lehetőség fölismerése vezérelte a bécsi birodalmi parlament tekintélyes képviselőjét, a cseh Masaryk professzort és néhány horvát politikust, hogy Angliába, illetve Franciaországba emigráljon és ott – velük rokonszenvező politikusok és újságírók közreműködésével – kampányt indítson az Osztrák-Magyar Monarchia földarabolása érdekében.  Az “elnyomott népek” önrendelkezési törekvéseinek fölkarolásával az antant-hatalmak morálisan igazolni akarták a háborút. A szenvedések és a gazdasági kimerülés mellett a függetlenség és a sosem álmodott kedvező határok ajánlata vezetett 1918 októberében a Monarchia összeomlásá­hoz, területének a nemzetiségi elvre hivatkozó földarabolásához. A győztes nagyhatalmak párizsi békekonferenciája az új határokat stratégiai, közlekedési és gazdasági szempontokra hivatkozva rendkívül részrehajlóan állapította meg, így történt, hogy három és fél millió magyart akarata ellenére az újonnan létrehozott Csehszlovákia és Jugoszlávia, valamint a több mint kétszeresére megnövelt Románia területéhez csatoltak. Olyan színmagyar városok kerültek idegen fennhatóság alá, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Rozsnyó, meg a magyar történelemben kiemelt szerepet játszó Pozsony és Kassa, és olyan színmagyar területek, mint a Székelyföld és a Csallóköz.

Vitathatatlan, hogy a versailles-i park egyik palotájában aláírt békeszerződés megsértette az I. világháború utáni rendezés egyik alapelvét, az önrendelkezés elvét, amikor a népszavazást elutasítva a magyar nemzet egy harmadát más nemzetek fennhatósága alá rendelte. Az új Közép-Európa magyar és más nemzeti kisebbségeinek a sorsa a türelmetlenség, a diszkrimináció, a másodosztályú állampolgárság lett. A trianoni béke egész Közép-Európa számára a viszályok magva lett. Ezt Hitler és Sztálin jól ki tudta használni Közép-Európa leigázására.

A rendszerváltozáskor azt reméltük, hogy a kommunizmusból szabaduló országok önként követik a nyugati példát, és a kisebbségeket elnyomó régi politikát fölváltja a türelem és az őszinte megbékélés. 1990. május 31-én az Magyar Országgyűlés hat akkori parlamenti pártja elfogadott egy közös nyilatkozatot., amely elvárta a határainkon túli magyarsággal szemben az egyéni és kollektív kisebbségi jogok teljes körű biztosítását. Mindenki bízott abban, hogy az európai integrációban az államhatárok elveszítik jelentőségüket. Nem a magyar kormányokon múlt, hogy olyan kevés valósult meg ebből. Sajnos Európa még ma sem látja, hogy a nemzeti kisebbségeket kollektív jogok, csoportjogok illetik meg, s hogy ezek alapja a helyi és regionális önkormányzat, az autonómia joga.

Sokan azt hiszik, sőt egyesek hirdetik is, hogy a rendszerváltozást követően, különösen pedig három, mesterségesen létrehozott föderáció, a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia fölbomlásával lehetőség volt a magyar határok módosítására, legalább a határ menti, még magyar többségű területek visszacsatolására. Sajnos száz év alatt a magyar kisebbségek száma és aránya jelentősen csökkent, a városokban a magyarság kisebbségbe szorult. Az 1975-ös Helsinki Záróokmány ugyan lehetővé teszi, hogy kölcsönös megegyezéssel megváltozzon egy nemzetközi határ, azonban épeszű ember, aki akár csak felületesen ismeri Magyarország hét szomszédjának gondolkodását, tudja, hogy „egyetlen barázdát sem,” egyetlen falut sem készek átengedni Magyarországnak. De ha valamelyikük erre mégis hajlana, minden állam és nemzetközi szervezet lebeszélné róla, félve a precedenstől, a láncreakciótól. Marad tehát az erő, a háború? Bármely erőszakos fellépés, sőt ennek a puszta fölvetése Magyarországot megfosztotta volna minden gazdasági és politikai támogatástól, kizárta volna az európai integrációból, és a NATO-tagság esélyétől megfosztva kiszolgáltatta volna a környező országok politikai és katonai beavatkozásának. És hányan támogattak volna háborúval járó katonai föllépést?  Mindebből azonban korántsem következik a hallgatás, a tegnapi vagy a mai helyzetbe történő beletörődés, a passzivitás politikája.

A történelem nem ismer példát arra, hogy egy nemzeti kisebbség egy évszázadon át annyira ragaszkodjon nyelvéhez és kultúrájához, mint a magyar, és ez önmagában is bíztató. A világban lassan, de biztosan terjed az emberi jogok tisztelete és az önszerveződés gyakorlata. Sorolni tudjuk a példákat a jól működő autonómiákról: a Finnországhoz tartozó, de svédek lakta Aland-szigetek, Dél-Tirol, Katalónia, újabban pedig Skócia és Wales. Kanada esete is azt mutatja, hogy az angol és a francia etnikum különválasztása, Quebec autonómiája tartja egyben az országot. A svájci autonóm kantonok évszázadok óta biztosítják a konföderációban élő németek, franciák, olaszok és rétorománok békés együttélését. Finnországban a svéd is hivatalos nyelv, a közigazgatási egységek kétnyelvűek, ha a kisebbség a lakosság legalább nyolc százalékot alkotja, vagy száma eléri a háromezer főt. Az Egyesült Államokban a spanyol mára a gyakorlatban második nyelvvé vált: a pénzkiadó automatáktól a repülőtéri bejelentésekig általános a kétnyelvűség, és az sem zavarja az amerikaiakat, hogy Florida déli részén ma a spanyol nyelv az elsődleges. A dél-tiroli osztrákok jogait nem a merényletek, hanem a nemzetközi támogatással folytatott kétoldalú tárgyalások biztosították. Az európai gazdasági integráció pedig fölszámolja a nemzeti alapú elzárkózást, újraélesztheti a szétvágott, de összetartozó régiókat.

Közép-Európa országaiban a többségi nemzetek mentalitásának kell megváltoznia, a magyar kisebbséget nem elnyomni, diszkriminálni, bántani kell, hanem megelégedetté tenni. Ezt nagyban elősegítené, ha a nemzetközi közösség egyértelműen és határozottan magáévá tenné a nemzeti kisebbségek széleskörű jogainak elvét, az autonómiát is beleértve. A magyar diplomáciának alapvető feladata lenne bemutatni, hogy ez számos nemzetközi probléma megoldásának az útja. Arra kell koncentrálni, ami visszautasíthatatlan: a papíron, szerződésekben már létező jogok maradéktalan biztosításához. Türelmes felvilágosító munkával, hivatkozva a pozitív nyugat-európai példákra és gyakorlatra, barátokat és támogatókat kell szerezni külföldön.

De a magyarországi társadalmon és politikán is sok múlik. Szoros együttműködésre kell törekednie a Kárpát-medence magyar pártjaival. Kívánatos a határon túli magyar közösségek belső ellentéteinek csökkentése és ezzel a magyarországi választók lanyhuló aktivitásának az erősítése. Ösztönözni kell a magyar nemzetiségű szülőket az anyanyelvű oktatási lehetőségek maximális kihasználására, bemutatva a magyar műveltség megszerzésének fontosságát és kézzelfogható előnyeit, a magyar tudomány nagy eredményeit. Minden eszközzel erősíteni a kisebbségek magyar identitását, hogy megmaradjanak a következő száz évre is.