Böröndi Lajos
Magyar útlevéllel menekültek a zsidók Bécsből
Johann Balvany az elhazudott történelemről
(Interjúnk a szél-járás folyóiratnak készült 2016-ban. Megjelent a lap az évi 3. számában. Johann Bálványi az interjút követő évben elhalálozott.)
Nézegetjük a cédulán a pontos házszámot Dr. Deák Ernővel, aki a beszélgetést kezdeményezte, s a találkozót megszervezte Johann Balvanyival, az osztrák újságírók legöregebbjével, aki 1956. november elsején a Duna Szállóban öt nyelven fordított a jelenlévő újságíróknak Maléter Pál utolsó sajtókonferenciáján. 1956-ban ő tudósította a Stuttgarter Zeitungot és a Tribune Lausanne című lapot Magyarországról. Többek között interjút készített Mindszentyvel is.
Metróval mentünk az Operáig, onnét az Operngassera, ennek az egyik patinás épületében él Balvany, aki nemrégiben jött ki a kórházból. Természetesen kitűnő magyarsággal kínál bennünket hellyel, s az interjút is magyarul adta.
– Szüleim Bécsben esküdtek. A házassági tanújuk Ferenc József császári – királyi udvari festője volt. Az édesapám osztrák vezérkari ezredes ekkor a bécsi hadügyminisztériumban. Mivel tudott magyarul, elküldték Pécsre, a pécsi Duna Gőzhajózási Társaság bányaigazgatóságába. És én útközben, véletlen születtem meg 1921-ben Budapesten.
J. Balvanyi és dr. Deák Ernő
Pécsett meg kellett tanulnom magyarul. Ott jártam elemibe, és ott végeztem el a cisztercita rendi gimnáziumot. 1939-ben érettségiztem, és a pécsi jogi és államtudományi egyetemen szereztem diplomát. Ez volt az „előjáték”. Közben már állandóan ingáztam Pécs és Bécs között.
Ugyanis annak idején egy náci és háborúellenes társadalmi csoport létesült Ausztriában és Magyarországon, amelynek édesapám és én is tagjai voltunk. Az érettségi után ennek a csoportnak a titkos futára voltam, a Budapest – Bécs- Genf – Párizs vonalon, azért mert úgy beszéltem franciául, mint magyarul.
– Milyen szervezet volt ez?
– Nagyon laza. Voltak benne a katonaságból, a magyar oktatási minisztériumból. Ez a szervezet Rőder Vilmos (1) honvédelmi miniszter köré csoportosult, aki 1938-ban le is mondott a Németországgal való közreműködés miatt. Egyébként én korábban a térdén is lovagoltam, mint kisfiú.
– Magyar vagy osztrák állampolgár volt?
– Kettős állampolgár voltam. A magyar állampolgárságomat a náci megszállás idején élesztettem fel. A bécsi nagykövetségen kaptam magyar útlevelet. Egyébként ebben az időben a Bécsi nagykövetségen sok politikai és faji üldözöttnek állítottak ki magyar útlevelet.
– Hitler bevonulásakor még Bécsben volt?
– Akkor nem, de pár nap múlva igen, mert, Ausztria és Magyarország között pár hétig még zavartalanul lehetett utazni, nem volt korlátozás. Útlevél kellett, de baloldaliak és legitimisták, ellenzékiek nem kaptak útlevelet.
– Meddig volt ez a kétlakiság?
– 1943-ig. Akkor itt ebben a szobában, ott, ahol te most ülsz a francia ellenállási mozgalom emberei voltak, akiket Párizsból hoztak ide. Kényszermunkások voltak, kellett a munkájuk, mivel a férfilakosság a frontra ment. A hatvanas villamos végén egy francia tábor volt. De onnét volt kijárás, s náci ellenes bécsi családok befogadták őket. Hozzám két olyan fiatal fiú került, aki korábban az ellenállási mozgalomban dolgozott.
– Mivel foglalkozott akkoriban?
– Egyetemi tanulmányaimat végeztem és a nemzetközi tudomány elsajátításával foglalkoztam, főleg Genfben. A nagybátyámnak vegyi üzeme volt Bécsben, és az ő hagyatékából fedeztem kiadásaimat. De sokat voltam Magyarországon is, hiszen a szüleim Pécsett éltek.
– Hogy éltek az emberek? Hogyan fogadták az Anschlusst?
– Tulajdonképpen az érintettek nem számítottak arra, hogy Hitler bevonul, és ezt a nemzetközi világ ellentmondás nélkül tűri. A bécsi zsidóság nagy része itt rekedt, nem ment el. Legjobb bizonyíték erre maga az új Rothschild báró, aki a palotájában maradt, és ott tartóztatta le a Gestapo.
A bécsi zsidóság egészen 38-ig normálisan élt: politikusok, ügyvédek, orvosok, művészek, újságírókból állt. Úgy éltek itt, mint akiket semmilyen veszély nem fenyegeti. Ennél fogva az Anschluss csapásszerűen érte őket. Mindenki próbált távozni, ameddig még lehetett. Főképpen Magyarország felé, ahol menekültstátuszt kaptak, és gondoskodtak róluk. Nem volt más út.
– De Magyarország Németországnak akkor szövetségese volt!
– Igen, ennek ellenére az ausztriai menekülteket befogadták, és kitűnően gondoskodtak róluk. A budapesti Rendőrfőkapitányságon volt egy külön osztály, ahol a menekültekkel foglalkoztak. Dr. Batizfalvy Nándor (2) rendőr alezredes vezetésével.
Dr. Batizfalvy Nándor
– Hogy tudtak átjönni Magyarországra? Az itteni konzulátus, hogyan kezelte ezt kérdést?
– Olyan érintettek, akik valamilyen módon Magyarországgal kapcsolatban álltak a konzultól kaptak magyar útlevelet. Én is kaptam akkor, és így tudtam utazni. Egy diákgyerekről nem feltételezték, hogy titkos futár. (3)
– Mit jelentett titkos futárnak lenni? Mit vitt?
– Információkat, híreket, politikai utasításokat.
– Mi lett később azokkal, akiknek sikerült elhagyni Ausztriát?
– Sikeresen el tudták hagyni Ausztriát a magyar útlevelükkel. Vagy letelepedtek ott, vagy tovább vándoroltak más országokba. Ne feledje, a harmincas évek végén még nyitva voltak a határok Románián és Jugoszlávián át a szabad világ felé.
– A magyar főkonzulátus valóban állított ki útleveleket menekülő zsidóknak?
– Igen. Akkoriban a magyar útlevél jó biztosíték volt. A németek, ha tudtak is róla, eltűrték. Aki magyar útlevéllel jelentkezett határátlépésre, azt át kellett engedni. Úgy látszik, akkor olyan volt a német politika, hogy a Horthy-rendszert nem akarták kikezdeni. (4)
– Becslése szerint hányan vették igénybe Bécsben ezt a lehetőséget? Hány zsidó személy kaphatott magyar útlevelet?
– Legitimisták, zsidók, szocialisták, szakszervezeti emberek kaptak, szerintem jó pár ezren.
– Érdekes… Ezekről még soha sehol sem olvastam…
– Én vagyok Ausztriában a külföldi újságírók korelnöke, 70 szolgálati évvel, és soha nem volt cáfolat, per állításaim miatt.
– Azért valljuk be, hogy a szegényebb réteg nem kapott útlevelet csak úgy…
– Egyszerű szegény ember nem, de itt nem igen voltak szegény zsidók, hisz mindegyik bankár, művész, orvos, politikus, ügyvéd, újságíró volt, magyar kapcsolatokkal.
– Hitler bevonulása Bécsben nem gyászként jelenik meg a korabeli fotográfiákon!
– A bevonulás után a tömegek lelkesedtek, mert megmutatta a Müncheni egyezmény, hogy a Hitler ellenes nyugati társaság csődöt mondott, kapitulált egész Nyugat – Európa.
– A Horthy-rendszer alatt hogyan fogadhatott be zsidókat Magyarország?
– Ameddig lehetett védték őket. Magyarország 1944-es megszállása után kezdődtek meg a deportálások.
– Miért nem hallottunk eddig erről semmit? A bécsi főkonzulátus embermentő akcióiról?
– Nézze, ma is és tegnap is az a divat, hogy a Horthy Magyarország, náci – fasiszta, Hitler csatlósa volt. Ez a „trend”, beállítás. És ez a valósággal teljesen szemben áll. Én meg merem mondani, és akkor is megmertem mondani, hogy ez így egyszerűen nem igaz.
– Úgy tudom, hogy Budapesten Eichmann idején is védték a zsidókat a magyar hatóságok…
– Igen, a Magyarországra került politikai üldözötteket nagyszerűen eligazították és védték. De az idő múlásával egyre rosszabb és rosszabb lett a helyzet. Magyarország megszállása, 1944. március 19-e előtt nem volt deportálás. Utána kezdődött el a deportálás.
– Az életben maradt bécsi zsidóság 1946-ban alapított egy hitközséget.
– Addig ameddig a szovjetek Ausztriában voltak, nem került felszínre a zsidóság problémája, mert Sztálin antiszemita politikát kezdett, és a zsidók Sztálin elől menekültek. Semmilyen formában nem akartak a felszínre kerülni. A hitközségben volt csendes ima. Semmiféle zsidó probléma nem volt a megszállás idején. Azok, akik a nyugati zónában voltak, el akartak távozni innen messzebbre Sztálin elől.
Kérem szépen a háború vége után a zsidóság és az Ausztriában élő zsidóság, minden feltűnést került, nem akart vádaskodással, követelésekkel feltűnni. És a háború előtti zsidóság közül sok osztrák visszatért és nagyon rendesen viselkedett. A visszatérőket csendben ünnepelték.
Bruno Kreisky kancellár álláspontjával egyetértek, hogy a ma itt élő osztrákok nem felelősek azért, ami itt a megszálláskor történt.
– Mi történ ez idő tájt Önnel?
– 43-ban lebukott a titkos társaság, és én Genfben maradtam a háború végéig.
– És, hogy jutott ki Bécsből Genfbe?
– Hát vonaton, magyar útlevéllel.
– Mivel foglalkozott a háború után?
– A svájci hírügynökség megbízott az Ausztriából, Ausztriáról szóló tudósításokkal. Az volt a kikötés, hogy nem volt szabad semmilyen politikai pártba belépni, kitüntetéseket, ösztöndíjat elfogadni; saját legjobb meggyőződésem szerint kendőzetlenül tudósítanom kellett Bécsről kendőzetlenül.
– Meddig tartott ez a tudósítás?
– 2002-ig. Csak más területeken, más összefüggésben. 1974-ben kiküldtek Tuniszba, és onnan kellett tudósítanom az észak-afrika eseményekről. később Izraelből, Jordániából, Irakból. Az arab háború 71-ben Afganisztánban, 73-ban Irakban zajlott.
– És akkor milyen állampolgár volt?
– 1946-ban visszakaptam az osztrák állampolgárságomat. Szíriába még magyar állampolgárként, magyar útlevéllel utaztam.
– És mi történt a magyar állampolgárságával?
– A Rákosi rendszerben elképzelhetetlen volt, hogy én magyar útlevelet kapjak. Megszűnt a magyar állampolgárságom. A bécsi magyar nagykövetséggel egészen az olvadásig majdnem semmilyen kapcsolatom nem volt.
– És ‘56-ban Bécsben volt?
– Nem, Budapesten voltam akkreditált újságíróként, és én tolmácsoltam Maléter Pál egyetlen életében adott sajtótájékoztatóját Budapesten a Kilián latanyában. Három vagy négy órán át tartott a sajtókonferencia. A Duna Szállóban voltak a világsajtó képviselői, onnan átmentünk gyalog a Kilián Kaszárnyába. A bejáratnál balra kellett felmenni az első emeletre. Minden akkori osztrák lap címlapon közölte.
Balvanyi S. Kurz külügyminiszterrel
1.Rőder Vilmos: 1936 – 1938 között Darányi Kálmán kormányában lett honvédelmi miniszter. Részt vett a győri program kidolgozásában. A Darányi-kormány többi tagjával együtt 1938-ban ő is lemondott. Ezt követően Bethlen István köréhez csatlakozott, amely ellenezte a háborúba való belépést. Részt vett az 1944. szeptember 11-ei ülésén a koronatanácsnak, melyen a fegyverszünetkötés mellett foglalt állást.
- Az Anschluss Ausztria Harmadik Birodalomhoz csatolása volt a náci uralom alatt 1938-ban. Ez az esemény volt az első lépés Hitler régi álmában, a Harmadik Birodalom kiterjesztésében, amely megelőzte a Szudéta-vidék Németországhoz csatolását és Csehszlovákia megszállását 1939-ben, és végül Lengyelország megtámadásával a második világháborúhoz vezetett.
Bár 1938. március 12-én a Wehrmacht bevonult Ausztriába, harcokra nem került sor, részben mert Németország előzőleg politikai nyomást gyakorolt az országra, de főleg azért, mert az előző napon, március 11-én Bécsben az osztrák náci párt előre megfontolva megbuktatta a fennálló osztrák kormányt.
A nemzetközi válasz mérsékelt volt: Nagy-Britannia nem léptette életbe a versailles-i békeszerződést, ami megtiltotta Németország és Ausztria bármilyen kapcsolatát. Ausztria független államként megszűnt létezni egészen 1945. április 27-éig, amikor felállítottak egy ideiglenes osztrák kormányt, amit a szövetségesek elismertek.
Miután a Morzinplatzon lévő Hotel Metropolban megkezdte működését a GESTAPO, megindult a menekülés Bécsből. Úgyszólván egyedül a kommunisták Csehszlovákiának vették útjukat, kevesen Jugoszláviát választották, a legtöbben (nagyobbrészt zsidó származású személyek) azonban Magyarországon kerestek menedéket. Ennek az volt az oka, hogy mind Prágának, mind pedig Belgrádnak az ún. kis-entente-államok fővárosaként közismert volt Ausztria-, ill. Magyarország elleni politikája, egyedül Horthy Magyarországa mutatott rokonszenvet az első Osztrák Köztársasággal, illetve az osztrák menekültekkel szemben. Gondozásukra a budapesti rendőrfőkapitányságon belül Dr. Batizfalvy Nándor őrnagy vezetésével külön osztályt rendeztek be.
- Bécs–Budapest az „Anschluss” idején
Ha nem is annyira fellángoló szenvedélyességgel mint ez Magyarországon általánosan elterjedt, de a II. Osztrák Köztársaság sem egységes az „Anschluss“- évek megítélésében. Mégis, a tárgyilagosság megközelítését jelenti, hogy egyre inkább háttérbe szorul Ausztria mint a hitlerizmus első áldozata címkéjű besorolás. Éppen a napokban zúdultak fel a baloldalon Dr. Habsburg Ottónak a Parlamentben az 1943. évi moszkvai deklarációt elítélő kijelentése miatt (a szövetségesek elmarasztalták Ausztriát a nácizmusban való részessége miatt). Ma már hivatalosan is elismerik, mekkora lelkesedés fogadta a német csapatok bevonulását s azt követően a Német Birodalomba való beolvadást közakarattá nyilvánító népszavazás előtt Dr. Karl Renner úgy nyilatkozott: a szociáldemokraták igennel szavaznak a csatlakozás mellett.
Alábbi cikkünk szerzője újságíró, 1946 óta svájci német és francia nyelvű lapok ausztriai tudósítója. Március 6-án ünnepelte 87. születésnapját. 1942-ben náciellenes tevékenysége miatt Ausztria elhagyására kényszerült, és csak 1946-ban tért vissza Bécsbe. Közben a pécsi és a genfi egyetemen szerzett diplomát. Nagyapja a DDSG bécsi vezérigazgatója és elnökhelyettese volt, apja a közös hadseregben volt vezérkari ezredes. Német anyanyelvű osztrák-magyarnak vallja magát; Svájcban tanult meg magyarul.
Hitler 1938. március 13-i bevonulása Ausztriába nem lepett meg bennünket, akik ismerték a Franz Basch vezetése alatt álló Volksbundnak a magyarországi németség körében kifejtett aknamunkáját. Ausztria elfoglalása után ettől függetlenül nagyon sokan várakozó álláspontra helyezkedtek Bécsben (zsidó származásúak, szociáldemokraták, arisztokraták, legitimisták, Dollfuss-Schuschnigg irányzatú keresztény szocialisták stb.). Abban a tévhitben éltek, hogy Es wird doch nicht so schlimm werden, azaz nem lesz ez annyira rossz. Súlyosan tévedtek. A GESTAPO már az ország elfoglalása utáni napokban elhurcolta Dr. Wilhelm Krechler bécsi rendőrfőnököt (felesége bonyhádi Perczel Jerta volt) és Gustaw Lovrek legitimista ifjúsági vezért. Mindketten túlélték Dachaut és 1946-ban viszontláttuk egymást.
1938 nyarán – s aki fizikailag bírta – még át lehetett jutni a „zöld határon“ Magyarországra. Ugyanakkor a DDSG (Duna Gőzhajózási Társaság) teherhajóin és uszályain szintén nyílt Ausztria elhagyására lehetőség. Ott még értéktárgyakat is vihettek magukkal a távozók. Az időközben főkonzulátussá lefokozott bécsi magyar követségen (a nagykövetségi státusz Ausztria felszámolása miatt szűnt meg) Kartal főkonzul és Falta konzul – többek között magyar okmányok kiállításával – volt a náci üldözöttek segítségére. A hivatalos magyar okmányokat – legalábbis a világháború kitöréséig (1939. szeptember 1.) – elfogadták a náci hatóságok. A magyar iratok bizonyos fokú védettséget jelentettek. Gróf Bethlen István volt miniszterelnök és Kánya Kálmán külügyminiszter támogatták az osztrák menekülteket.
Ez a támogatás többek között abban is megnyilvánult, hogy a menekültek (a lengyelekhez hasonlóan) Magyarországról Románián, Jugoszlávián és Olaszországon keresztül tovább juthattak Nyugat-Európába, ill. tengerentúlra. Aki Ausztriában rekedt – és akinek volt erre kellő mennyiségű pénze – Eichmannak a Prinz Eugen-Strasse-i Rotschild palotában berendezett irodájában megvásárolhatta távozását és ezzel az életét. A félfogadás a jobboldali kiskapun keresztül bonyolódott le. A JUVA (Judenverkehrsabgabe, azaz zsidó forgalmi beszolgáltatás) kifizetése ellenében az illető személy megkapta a kiutazási engedélyt és mosolyogva, ellenkező esetben halálfélelemmel távozott az épületből. Zsidó származásúak valamint politikai üldözöttek Magyarországra csempészték értéktárgyaikat.
Hetven év távlatából, és az akkori állapotok ismeretének hiányában, ill. opportunizmusból meg félrevezető szándékkal az antifasizmus címkéjével ellátva sok maszlagot írnak manapság. A valóság az, hogy 1938-ban – Mexikó kivételével – az egész nyugati világ elfogadta Ausztria bekebelezését. Az ausztriai és magyarországi náciellenes tábor semmi támogatást, de még csak biztatást sem kapott nyugatról. Ennek ellenére az Anschluss idején, egészen Magyarországnak a németek általi megszállásáig (1944. márc. 19.) Magyarországon a III. Birodalomhoz képest összehasonlíthatatlanul jobb állapotok uralkodtak. Mindebből az a tanulság 2008-ban, hogy az osztrák és a magyar népnek minden téren együttérzést kell tanúsítania, a mai visszásságok felismerésében és leküzdésében együtt kell működnie egymással. Ez az üzenetem különösen a fiatalságnak, de a középkorúaknak is a Lajtán innen és a Lajtán túl.
- Az Anschluss megtörténte után – 1938. április 11-től – a követséget főkonzulátussá szervezték át, vezetésére Bobrik kapott megbízást. Bobrik trieszti születésű görög volt, aki a magyar beszédben és írásban még ekkortájt is bizonytalankodott. Igazi hazája a Monarchia volt, azon belül is az Adria délszaki, életvidám világa. A közös külügyi szolgálat konzuli ágán dolgozott, a diplomata uniformist ő is csak a magyar szolgálatban ölthette magára, hogy azután annál inkább ragaszkodjék hozzá. Főkonzuli szolgálata rövid intermezzo: 1939 elejétől már a prágai követség első beosztott tisztviselője volt, ahol azonban hamar utolérte bécsi sorsa. A németek márciusban bevonultak a cseh fővárosba, ezután ebből a követségből is főkonzulátus lett, amelynek élére szintén Bobrik került. A megüresedett bécsi főkonzuli hely betöltésénél ezután a Dísz téren – tehát a magyar Külügyminisztériumban – már nem kísérleteztek diplomata átminősítésével. Van der Venne Arnold személyében olyan főkonzult küldtek oda, aki egész addigi életében a konzuli területen tevékenykedett, s akinek a főkonzulátus vezetése előrelépést jelentett. Ő 1943 tavaszáig intézte – a berlini magyar követségnek alárendelten – a korszak hatalompolitikai viszonyainak megfelelően az ügyeket.
Pritz Pál:A bécsi követség története a két háború között.= Külügyi Szemle: 2013. nyár, 55.
