Baráti találkozót szervezett a CSEMADOK
Mintha a magyarságot országokon átívelő, láthatatlan fonalak kötnék össze, amelyek szakítószilárdsága sok száz kilométer távolságot is kibír. Amikor a Csemadok 75. évfordulója alkalmából, szeptember 5-6.-án megrendezett találkozón erdélyi, kárpátaljai, vajdasági, muravidéki, ausztriai, csehországi, magyarországi és persze felvidéki magyarok találkoznak, a fonalak továbbra is erősnek tűnnek.
Kaszás Kornél
A találkozás apropóját tehát a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség megalakulásának hetvenötödik évfordulója, a helyszínt pedig a legelső Csemadok alapszervezet helyszíne, Érsekújvár adja. A Kárpát-medencei partnerszervezetek tagjainak találkozása megtölti élettel a székházat, a kézfogásokban és ölelésekben nem csak a barátságok és közös élmények tükröződnek, hanem a sorsközösség is.
„Nem is emlékszem rá, hogy mikor találkoztunk ilyen fölállásban. Úgy, hogy minden régió, tehát minden elszakított területnek a képviselete jelen van. Való igaz, hogy kétoldalú találkozók voltak, tehát meghívjuk egymást, de az, hogy mindenki itt van, egyszerre, erre nem nagyon volt példa. Örülök, hogy Görföl Jenő ötlete alapján mégis úgy döntöttünk, hogy megrendezzük” – ezt Bárdos Gyula, a Csemadok országos elnöke mondja, aki szemmel láthatóan örül a Kárpát-medencei találkozónak.
A Sztruhár Izrael Diána elnök és Danczi József titkár vezette Csemadok Érsekújvári Területi Választmánya és helyi alapszervezete színpadi fellépőkkel is kedveskedik a vendégeknek. Elsőként a Vegyes Éneklőcsoport lép a világot jelentő deszkákra, majd a Bényi Rozmaring Néptáncegyüttes következik. A népviseletük okán „kurtaszoknyásoknak” nevezett néptáncosok, Csókás Ferenc néprajzkutató gyűjtése nyomán összeállított műsort mutatnak be. Őket a Felvidéki Citerazenekar követi, amely több jól ismert citeracsoportot egyesít. A lelki táplálék után a vacsora következik, majd éjszakába nyúló, kötetlen beszélgetés.
A maroknyi magyar másnap a Komáromi járásban található Virt felé veszi az irányt. A pár száz főt számláló településen nyugszik Baróti Szabó Dávid jezsuita szerzetes, aki életének utolsó két évtizedét Virten töltötte. A magyar szervezetek vezetői, képviselői megkoszorúzzák Baróti Szabó Dávid sírhelyét, majd folytatják útjukat. A következő állomás a Zsitvatőn található zsitvatoroki béke emlékműve, amelyet a békekötés négyszázadik évfordulójára, 2006-ban állítottak fel. Készülnek a közös fotók, az emlékmű környéke megtelik élettel. A találkozó résztvevőinek szavai még akkor is a levegőben visszhangzanak, amikor a busz már Bény felé halad. Bényben a falumúzeumot, a kéttornyú templomot és a rotundát is megcsodálják, miközben füstként terjengnek a közös történetek. A rotundában aztán mindenki elcsendesedik, és Görföl Jenő országos titkárra figyel, aki felvezeti és bemutatja a Csemadok és a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet közti 2024/2025. évre szóló együttműködési megállapodás aláírásának résztvevőit. Bárdos Gyula, a Csemadok országos elnöke, Takács Ottó, a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet igazgatója és Soós Mihály, a Lendván működő Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet igazgatója látják el kézjegyükkel a dokumentumot.
A lendvai intézet idén ünnepli fennállása harmincadik évfordulóját, amelynek igazgatója úgy látja, az intézményük hatékonyan végzi munkáját. „Azt hiszem, hogy a tevékenységünk ez idáig sikeresnek minősíthető, hiszen ha nem lettünk volna sikeresek, akkor az egész muravidéki magyarság rovására menne. Az intézetben az a hitvallásunk, hogy magyar kultúra nélkül nincs magyar nemzet. Úgy látom, az egyik legfontosabb, hogy az intézetünk szervezeti formát tudott behozni. Népdalkörök, néptánccsoportok, színjátszók korábban is működtek, és a helyi politikum volt az, ami próbálta ezt koordinálni. Amikor ’91-ben nálunk is bekövetkezett a rendszerváltás, akkor megnyíltak a lehetőségek, hogy a muravidéki magyar közösség saját intézményeket alapítson, és 1993 végére sikerült megálmodni, hogy miként működhetne. Így 1994. január 1-től már hivatalosan bejegyzett intézményként kezdte meg a munkát, ami azért fontos, mert ezáltal sokkal könnyebb volt kiépíteni a kapcsolatrendszereket, és lett egy partner, aki felé bizalommal fordulhattak.”
A kirándulás után minden szervezet vezetője, képviselője fontos szerepet kap, hiszen visszatérve Érsekújvárra, kerekasztal beszélgetés kezdődik a Csemadok helyi bázisán. Bár minden megszólalást figyelem övez, a legnagyobb figyelem Brenzovics Lászlóra, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnökére irányul, aki az ukrajnai helyzetről vázol képet. Úgy látja, hogy az utóbbi évtizedben erősödött a magyarellenes indulatkeltés, ami többek között az oktatás területén is érezhető. Az elnök rámutat arra is, hogy Ukrajna lakossága csökken, és ez a tendencia Kárpátalján is megfigyelhető, hiszen míg a magyar lakosság húsz évvel ezelőtti száma százötvenezerre tehető, addig napjainkra, a becslések alapján, ez a szám megfeleződött. Bár minden mondata súlyként nehezedik hallgatósága vállára, az egyik legmegrázóbb kijelentése, hogy a háborús helyzet még rosszabbodni fog. Ami viszont a magyarság erejét, összetartását mutatja, hogy elmondása alapján, a kárpátaljai magyar közösség a történtek ellenére sem omlott össze.
A kárpátaljai helyzetről szóló ismertetőt követően Sutus Áron, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke kap szót, aki élénk, vibráló helyzetről számol be a partnerszervezeteknek. Elmondása alapján, a szervezetük több mint százhúsz egyesülettel áll napi kapcsolatban. Képzéseket szerveznek a kórusvezetőknek, néptáncoktatóknak, mentorprogramot működtetnek. Sutus Áron is üdvözli a találkozót, és szorgalmazza, hogy a Kárpát-medencében működő magyar szervezetek újítsák meg kapcsolataikat. Ezt szorgalmazza Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület országos elnöke és Soós Mihály intézetigazgató is, aki hiányolja a Kárpát-medencei magyarok, közös bemutatkozási lehetőségét. Deák Ernő, a Bécsi Napló főszerkesztője is üdvözli a kapcsolatok szorosabbra fűzését, Rákóczi Anna, a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének országos elnöke pedig már a következő évi találkozó időpontjára is javaslatot tesz, hiszen a szövetségük 2025-ben ünnepli alapítása harmincötödik évfordulóját. A kerekasztal beszélgetést Bokor Béla, az 1992-es alapítású, pécsi székhelyű Határokon Túli Magyarságért Alapítvány kuratóriumi elnöke zárja, aki a vacsora után újabb gondolatokat fogalmaz meg.
„Ahogy bizonyos impressziók előjönnek az együttlétek során, azt gondolom, hogy egyszerre vagyunk erősek, és egyszerre vagyunk bizonyos tekintetben megoldatlan helyzetekben is. Valószínű, hogy ez összefügg azzal a sajátos állapottal, hogy többségi államok területén él a magyar kisebbség, és itt úgy összekapaszkodni, úgy megoldani a számunkra lényeges, örömteli és hétköznapi dolgokat, hogy könnyednek és kellemesnek tűnjék, nem olyan egyszerű. Az ilyen találkozó újabb muníciókat ad ahhoz, hogy föltöltekezzünk, és ennek a dolognak számtalan fonala van, amit érdemes sodorgatni. Egyrészt, hogy szakmailag hogyan kell szervezni a kulturális közösségi életet, hogy milyen események számolhatnak érdeklődésre, és hogy mekkora befektetések kellenek ahhoz, hogy ezek az érdeklődésre számot tartó események, kiállítások, személyes előadások, táncbemutatók, könyvbemutatók, mindig gazdagítsák a mi kis életünket. És hogy átadjon még egy különleges lelkületiséget is, hiszen mi félszavakból is értjük egymást. Nem csak arról van szó, hogy értjük a magyar szavakat, hanem a félszavakat is értjük, és ez kivételes lehetőséget ad arra, hogy összeadódjanak az erőink.”
Valóban vibrál a levegő, ahogy a találkozó résztvevői eszmét cserélnek egymással. Bár akadnak eltérések mindennapi életükben, a legfontosabb cél, a magyarság érdekében folytatott kitartó küzdelem összeköti őket. A fiatalok megszólítása és bevonása mindegyik szervezet esetében hangsúlyos, így a Csemadok esetében is, amiről Bárdos Gyula elnök beszél.
„A fiatalok megszólítását szerintem sokkal komolyabban kellene vennünk, és hatékonyabbá kellene tennünk. Figyelembe kell venni azt, hogy a fiatal generációt már nem biztos, hogy meg tudjuk szólítani ugyanazokkal a programokkal, vagy elképzelésekkel, amelyek sikeresek voltak néhány évtizeddel ezelőtt. Nem azt jelenti, hogy a hagyományos műsorainkat, programjainkat, a versenyeket sutba kell dobi, azt folytatni kell természetesen, de azt a hangnemet kell megütnünk, amitől a fiatal megérzi, hogy ez az ő szervezete. Ha azt akarjuk, hogy ez folytatódjon, és a következő generációk, más körülmények között, de hasonló tevékenységet folytassanak, akkor meg kell találnunk azokat, akik ezt a jelképes fáklyát, a Csemadok fáklyáját továbbviszik. Amíg a Csemadok a saját programjából fog kiindulni, és saját magának akar megfelelni, hogy magyarként akar a szülőföldön érvényesülni, addig ez az iránytű jó irányba fog mutatni. A Csemadok legnagyobb erőssége mindig az volt, hogy bármilyen körülmények között, bármilyen ellenszélben, bármilyen támadások közepette, mindig pontosan tudta a feladatát.”
A kisebbségben élő magyarokért dolgozó szervezetek tagjai is pontosan tudják a feladatukat, és időt, energiát nem kímélve tesznek azért, hogy megtartsák és továbbörökítsék nyelvüket, kultúrájukat. Persze néha nekik is szükségük van egy lélegzetvételnyi szünetre, hogy megpihenjenek és felkészüljenek a következő időszakra. Az Érsekújváron töltött napok szemmel láthatóan feltöltik azokat, akik a Csemadok meghívására érkeztek a Felvidékre. Amikor pedig eljön a búcsú ideje, más-más országba térnek haza, hogy folytassák munkájukat, de a láthatatlan fonalak továbbra is összekötik őket.
Fotó: Görföl Jenő
