7.4 C
Mosonmagyaróvár
2024. március 29, péntek

Húsvétvasárnap Mosonban – 1945

 

1945. április elsején, húsvétvasárnap hajnalban nagy robbanásra ébredtünk. Majd félreverték a harangokat, messziről géppuska pöfékelt és robbanások távoli döreje volt a reggeli muzsika. A hatalmas robbanás jelezte a mosoni Duna-ág feletti híd elpusztítását. A többi pedig azt, hogy ideért már a front, fejünk felett dúl a harc. Gyors, pánikszerű öltözködés, főzés, tortasütés; mondva, legalább utoljára együnk jól. De az étel a harci zajban nem akart lemenni a torkunkon. Még a kenyér sem, pedig abból jó néhány darab volt sütve, a rendkívüli napokra előregondolva.

Kezdődnek a belövések. Lehurcolkodunk a pincébe. Távoli robbanás hangzik. Elalszik a villany. Gyertyát gyújtunk. Megkezdődött a város lövetése. Csak olyan zavaró tűz. Ez a kis harci zaj nem gátolta az embereket abban, hogy javakat gyűjtsenek maguknak. Arccal a katonai raktárak felé. És egymásután nyíltak meg a katonai raktárak. A szomszédba is volt egy. Azt is megrohamozta a nép.

Még újabb hír került szárnyra. Hegyeshalomban a németek az ott szolgáló munkaszolgálatos zsidókat egy bombatölcsérbe terelték és kivégezték őket. Nem vitték magukkal.

Még  fel-fel  jöttünk a pincéből. A várost néhány német védte. Majd lementünk a pincébe, különösen akkor, ha erősödött az ágyúzás. Egyszer csak egy robbanás; cseréptörés és téglazuhanás jelent újabb ijedelmet és eseményt. Feljövünk, hát a szomszéd tűzfalat találat érte. Ösztönszerűen kirohantunk az udvarra, és a pinceablakhoz mintegy félölnyi keményfa hasábot hordtunk, a biztonság érdekében. Majd kimentem a kamrába és a kerékpárok láncait eltéptem. Így legalább még pillanatnyi szükségből sem viheti el senki sem.

Apám közben kétszer is felkereste a rokonokat. Ők a főutcán laktak, mi egy mellékutcában. Vitt nekik kekszet. A férfiak ott is bújtak, mert a németek még szedték az embereket. Lapultunk a pincében. Mintha újságpapírt dörzsölnének a falhoz úgy hangzott az átlövés.

Aztán kétszer megszólaltak a sorozatvetők. Milyen rejtelmes hang! Mintha ostort suhogtatnának. Olyan hangot adtak. Közben az akadályokat és a barikádokat mindenütt berakták. Azonban azok akkor érnek valamit, ha tűz alatt tarthatók. Ezeket nem védte senki.

Egy német katona volt nálunk. Egy rádiós páncélautós volt, talán német tüzérségi megfigyelőkhöz tartozott. Éjjel nálunk aludt és társai néhány házzal odébb voltak a páncélautóval. Idegesítően nyugodt volt. Ő nyugodtan mosakodott, borotválkozott, krémezte magát, majd ruháját tisztogatta és rangját leszedte és más rendfokozatot vett fel. Kérdeztük:

–  Nem fél?

– Nem. Ez a  parancsa és már megszokta.

–  Hiszen már itt vannak az oroszok!

–  Még nem, csak közel vannak – mondta hideg mosollyal. Akkor jönnek, ha már én elmentem. Mi hagyjuk el utoljára a várost.

Az utak már el voltak torlaszolva, de ő nyugodt volt. Néha lejött a pincébe. Aztán jöttek érte, elment, majd megint megjött. Már repülők zúgtak el felettünk és géppuskáztak. Egyszer csak 3 óra felé újra jönnek érte és ekkor elbúcsúzik és elmentek. Mondta, hogy az utolsó percben megy, az oroszok már a város szélén vannak, de nekik meg van adva az útvonal, hogy az övéiket elérik. Talán eljutottak a Lajta-hegységi új védővonalig.

És az ágyúzás fokozódott. Úgy 5 óra tájban Apám feljön a pincéből, hogy körülnézzen. Bemegy a szobába, óvatosan kinyomja a redőnyt egy kicsit. Puskaropogást hall. Kinéz és a főutcán rohamozó orosz katonákat lát, akik harci mámorban kiabálják lövöldözve rohambiztatójukat a Hurrit!

Hurri! Hurri! Lövöldöznek és rohannak. Apám becsapja az ablakredőnyt, lejön a pincébe és sápadtan mondja: Itt vannak! Még egy gyertyát gyújtunk, hogy világosabb legyen. A pincében elmondunk egy Miatyánkot és várunk. Hogyha itt vannak, jöjjenek, hogy tudjuk, hogy lássuk milyenek, hogy mi vár ránk, mi lesz velünk, mikor lesz már holnap reggel és milyen lesz az a holnap reggel. Apám szól: Nyugodtak legyünk. Jöjjön, aminek jönnie kell. Mi megtettük a kötelességünket. Mi akartunk itt maradni, mert mi már nyugalmat, békét akarunk. És újra imádkozni kezd a pince.

 

Már sötét volt kint.  Egyszer csak a bezárt ajtó reccsenése, a csizmák dörömbölése jelezte, hogy a hódítók első transzportja megjelent. Géppisztolyukat felénk tartva jöttek. Mi, gyerekek a pince kövén feküdtünk. A többiek fotelokban, székeken ültek. Egy csecsemő, az anyjával a pince sarkában lévő díványon. Összesen tízen voltunk. A pincében bőröndök, tele ruhaneműkkel, élelemmel. Mindegyikünk jól felöltözött. Amennyi ruhát tudtunk annyit magunkra vettünk. Így ért bennünket az első orosz kérdés:

–  German nyet?

–  German soldat nyet.

Hárman voltak. Mindenkit gyorsan szemügyre vettek és jött a következő kérdés, óra van? – Davaj csaszi! És zsebelték a felnőtteket, szedték le az órákat, ékszereket és töltőtollakat. Szinte egy nagy kő esett le a szívünkről, hogy egy-két óra és ékszer áldozat árán átestünk a tűzkeresztségen. Örömünk korainak bizonyult. A rettegések éjszakája lett az éjjel.

Az első három orosz után, jött újabb három haramia. Azok már széttúrták a bőröndöket, puskát kerestek. Apámat oldalába bökött géppisztollyal felvitték a pincéből, de csak a zsebeit kutatták ki. Majd újra lejöttek és kezdték rángatni a nőket. Anyám sírt, sikongott, összekuporodott, végül az orosz káromkodott egyet és a másik két nőt vitték fel. Hogy mennyi idő telt el, tíz perc vagy negyed óra, nem tudom. A visszatérő anya sír, zokog, leborul a földre, bocsánatért  könyörög, majd a lizoformos üveget keresik.

Aztán ez a három rabló is tovább állt. Majd jött az újabb transzport orosz, de ezeknek már nem maradt érték mit rabolni lehetett volna, csendesebben tovább álltak.

Így festett az első  éjszakánk  a  szovjeturalom alatt és sokak szerint mi még enyhén megúsztuk úgy is.

Ekker László (1931-2019)

Fotó: Moson térképdarabkája az Ekker hentes házával

 

 

 

 

Korábbi hírek

Szavalóverseny Linzben

Verőfény – Szavalóverseny Linzben   A bécsi székhelyű Ausztriai Magyar Egyesületek Központi Szövetsége immár 25 éve minden évben szavalóversenyt rendez az óvodás korosztálytól a felnőttig elsősorban...

Pintér Éva elment – A színek vonzásában

Pintér Éva, mosoni festőművész 82 éves korában elhunyt. Egy hét évvel ezelőtti miniinterjúval búcsúzunk tőle B.L./HELYI HÍRADÓK- 2016. augusztus 22. | 08:50:07 Kiemelt kép - Pintér Éva...

Előzetes: Utazás külföldre útlevél nélkül

Előzetes! Karácsonyra jelenik meg S. Halász Márta: Utazás küldföldre útlevél nélkül című dokumentumkötete. A köny három részből áll: a szerző gyermekkori emlékének leírását közli elsőként...