22.6 C
Mosonmagyaróvár
2024. május 25, szombat

Holocaust kiállítás a Várban

A művészet elmondhatatlan tolmácsa címmel nyílt interaktív kiállítás a Várban Mosonmagyaróvárott.

A mosonmagyaróvári Piarista Gimnázium meghívására, a Mosonmagyaróvári Várral összefogva jön létre a kiállítás diákok képzőművészeti alkotásaiból. Sok általános iskola felső tagozatán tanuló és középiskolás diák munkáját gyűjtötte össze a Zachor Alapítvány a Dél-kaliforniai Egyetem Soá Alapítvánnyal együttműködve.helyszín: Mosonmagyaróvári Vár (9200 Mosonmagyaróvár, Pozsonyi út 86.) A kiállítás 30 molinóból áll, melyeken 30 alkotás látható. Az interaktivitást a molinókon található QR-kódok biztosítják, melyek leolvasásával a látogatók digitális eszközök (okostelefon vagy tablet és fülhallgató) segítségével azonnal megnézhetik és meghallgathatják a műveket inspiráló interjúrészleteket – ezek vezetik körbe a látogatókat a kiállításon. Az egyes molinókon a következők láthatók:
– Egy-egy műalkotás (rajz, festmény, montázs, videó, stb) és alkotójának neve, valamint az alkotás készítésekor aktuális életkora
– A műalkotást elkészítését inspiráló (holokauszt-túlélővel készült) videóinterjú-klip eléréséhez szükséges QR-kód
– Az interjúalany fotója és rövid életrajza

A kiállítás megnyitóján dr. Nagy István agrárminiszter mondott beszédet. Ezt közöljük az alábbiakban:

A holocaust a történelem legnagyobb botránya. Az emberiség ellen elkövetett legnagyobb bűn, amellyel a „szembenézés nem melldöngetés és nem pellengérre állítás, nem a bűnösök és az áldozatok kijelölése” – ahogyan Esterházy Péter írja. Szenvedéstörténet a Holocaust, az emberi elaljasodásnak annyira az alja, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Amit sírással nem lehet könnyebbé tenni. Velünk él, amíg képesek vagyunk emberi életet élni.

  1. január 27-én az első ukrán front néhány katonája lépett be elsőként az auschwitzi haláltábor kapuján. A látvány döbbenetes volt. Halottak mindenütt, az élők pedig emberi roncsok voltak csupán.

1942 és 1945 között majd 2 millió ember pusztult el a legnagyobb náci haláltáborban. 2006-tól január 27-ét az ENSZ határozata alapján a Holocaust nemzetközi emléknapjává nyilvánították.

A világon mindenütt megemlékeznek a népirtás áldozatairól, a körülbelül 6 millió áldozatról, akik már soha nem térhetettek vissza az életbe.

Az áldozatokra az idő múlásával hajlamosak vagyunk tömegként tekinteni, ezt az érzést táplálják belénk a Holocaustról szóló művek, főként a filmek – gondoljunk csak akár a Sorstalanság nagyjeleneteire – de egészen pöttöm gyermekekre, kisfiúkra és kislányokra kell gondolnunk tömeg helyett. Fiatal nőkre és férfiakra, idős asszonyokra és aggastyánokra. Akik apáink is lehettek volna, testvéreink, szomszédaink, mint ahogyan azok is voltak.

Csak egy nevet hadd emeljek ki itt Mosonmagyaróváron. A Fiatal Deutsch Péter nevét, Deutsch Imre és Knapp Paula gyermekének nevét. Aki az anyakönyvi kivonat szerint 1944. június 4-én született a mosonmagyaróvári kórházban, s akit édesanyjával együtt néhány nap múlva marhavagonba zártak. S mivel a fiatal anyának nem volt teje, már Auschwitzba szállítás első napjainak egyikén éhenhalt. Egyszerűen kidobták a vagonból.

Nem lehetett kisdiák, nem lehetett játszótársa senkinek sem. Emlékét is felejtés borította volna, ha nincs egy kedves magyaróvári házaspár, aki életét szentelte zsidó honfitársai Holocaustjának feltárására. S nem rögzítette volna ezt három kötetbe, hogy ne mossa el az nyomtalanul Péterek, Imrék, Paulák emlékét az idő

A Holocaustnak tehát emberarca van. Az áldozatok nem számok, nem nevek egy emléktáblán, fölhangzó gyermeksírások, szerelmek és örömök, fájdalmak és tragédiák. Sorsok.  Mi vagyunk ők.

Sokáig a Holocaustot zsidó Holocaustnak véltük csupán. Keveset tudtunk a cigány Holocaustról. Amit sokan porrajmosnak hívnak.

A porajmos a második világháborúban a Harmadik Birodalom által a cigányok körében végrehajtott etnikai tisztogatás. Mivel a cigányság kevésbé volt szervezett, mint a zsidóság, és mivel sokukat mindenféle nyilvántartásba vétel nélkül gyilkoltak meg, az áldozatok számát nehezebb megállapítani; a becslések 200 000-től 2 000 000-ig terjednek. A zsidó holokauszt árnyékában a porrajmos sokáig ismeretlen maradt a közvélemény előtt. Helmut Schmidt német kancellár 1982-ben elismerte ugyan a cigány Holokauszt tényét, de a cigányságot csak az 1990-es évek elején egy angliai roma polgárjogi aktivista publikációi nyomán kezdték a náci rendszer áldozatai közé számítani. A cigányholokaust emléknapja augusztus 2.

S keveset tudunk a szenvedők érzelmeiről, nem tudjuk átérezni a maga teljességében a szenvedés krisztusi nagyságát. A reménytelenség szörnyűségét. Mint ahogyan nem tudjuk megérezni a végső elkeserédésükben fellázadt auschwitzi roma barakkok lakóinak elszántságát sem, amikor tudomásukra jutott, 1944-ben, hogy május 16-án tervezik elgázosítani a romatábor lakóit.

A gongszóra azonban senki sem jött elő. Egy német roma fogoly, Hugo Höllenreiner az édesapjával a barakkokban volt. Emlékei szerint, amikor apja az SS kommandó érkezését hallotta éles hangon kikiabált rájuk: „Nem jövünk ki! Ha akartok valamit, gyertek be!”

Az SS-ek be is mentek, és elkezdték kiparancsolni az embereket a barakkokból. Ők azonban síri csöndben, bilincsekkel, láncokkal, ásókkal és kövekkel felfegyverkezve néztek farkasszemet a 60 géppisztolyos SS-el. Sokkal többen voltak. Miután a helyzettel szembesült a kommandó parancsnoka, a roma barakkparancsnokkal konzultált, majd éles sípszóval megparancsolta az őröknek a tábor elhagyását. Nem kockáztattak, és a tábor haladékot kapott.

A romák fellépése olyan szokatlan volt a parancsnokságnak, hogy erre az esetre semmiféle intézkedési terv, protokoll nem létezett a táborban. Ilyesmi egyszerűen nem fordulhatott elő.

A cigánytábor lakói így továbbra sem kerültek a gázkamrákba, és a magyar zsidók megérkezése után hozzájuk is tömegével kerültek be a foglyok, a hely egyre szűkebb, a helyzet egyre elviselhetetlenebb lett. Végül augusztus 1-jén Heinrich Himmler parancsára elkezdődött a munkaképes romák Birkenauból Buchenwaldba és más, nyugatabbra fekvő koncentrációs táborokba szállítása.

Helyben 2897 nő, gyermek és néhány édesapa maradt, akiket augusztus 2-án, a heves ellenállás ellenére végül mégis tömegesen gyilkoltak meg. Az összes áldozat száma ezen a napon a magyar romákkal együtt körülbelül 21 000 volt.

Hallva ezt a heroikus történetet, elszorul az ember torka.

A Holokaust számunkra nemzeti ügy. A nemzet testéből szakították ki azt a több százezer, a magyar közösséghez hű honfitársunkat, akiket a II. világháborúban brutális és értelmetlen módon rabszolgasorba döntöttek és megfosztottak az életüktől egy elfajzott ideológia nevében. Nem volt még időben sem olyan távol, hogy a magyarországi zsidóság az 1848/49-es szabadságharcban egyként állt honfitársaival a magyar szabadság szolgálatában. Épp úgy, mint az I. világháborúban. A magyar zsidó emberek ott voltak a csatatereken, és vérüket adták a hazáért. A századok során vagyonukat és életüket áldozták a magyar szabadságért, hazánk polgáraiként jogban és kötelességben egyenlők voltak.

Nemzeti ügy emlékezni, és emlékeztetni.

De meg kell találni az emlékezésnek azokat a formáit is, amin keresztül egyenesen szívbe jut az üzenet: soha többé! Nem szabad, hogy kiüresedjenek a megemlékezések, hogy ne kerüljenek új és új emléktáblák a falakra, hogy a felejtés gerincet porlasztó parancsa beteljesedjen.

És itt van ez a rendhagyó kiállítás, amely elsősorban a fiatalok szívét próbálja elérni. Újszerűen és korszerűen. Arra sarkallva őket, hogy hallgassák meg a túlélők történeteit, s érezzék át azok szenvedéseit, akik már nem mondhatják el személyesen a velük történteket, de akik átadták azokat a következő generációknak. S nekünk az is kötelességünk, hogy ezeket a történeteket tovább adjuk. Hogy megérezzük Radnóti fájdalmát, aki így sóhajtott fel híres versében: „Nekem szülőhazám e lángoktól ölelt kis ország.”

 

És szülőföldjén magyar ajkú pribékek gyilkolták meg nem messze innét.

Tudjuk, ma a kütyük világát éljük, az írott forma kissé háttérbe szorult. De ezeken a tablókon található rajzocskák, az okostelefonokkal beolvasható QR kódok talán új kapukat nyitnak meg szívünk, szívetek felé.

A mosonmagyaróvári Piarista Gimnázium meghívására, a Mosonmagyaróvári Várral összefogva valósult meg ez a tárlat diákok képzőművészeti alkotásaiból. Sok általános iskola felső tagozatán tanuló és középiskolás diák munkáját gyűjtötte össze a Zachor Alapítvány a Dél-kaliforniai Egyetem Soá Alapítvánnyal együttműködve.

Én azt remélem, és gondolom, hogy az emlékezéshez, a múlt személyessé válásához nagy lépés ez a mai nap, ez a tárlat. A múltat ugyanis nem eltörölni kell, hanem megismerni. Annak minden iszonyatával együtt, hogy soha ne történhessen meg senkivel, ami a közelmúltban megtörtént.

Őrizzük meg ezeket a személyes történeteket együtt, vigyük el ennek a kiállításnak a hírét a város és a környék iskoláiba, tegyünk meg mindent, hogy a megismerés által jobbak legyünk és jobbá tegyük a körülöttünk lévő világot!

 

 

Korábbi hírek

Szavalóverseny Linzben

Verőfény – Szavalóverseny Linzben   A bécsi székhelyű Ausztriai Magyar Egyesületek Központi Szövetsége immár 25 éve minden évben szavalóversenyt rendez az óvodás korosztálytól a felnőttig elsősorban...

Pintér Éva elment – A színek vonzásában

Pintér Éva, mosoni festőművész 82 éves korában elhunyt. Egy hét évvel ezelőtti miniinterjúval búcsúzunk tőle B.L./HELYI HÍRADÓK- 2016. augusztus 22. | 08:50:07 Kiemelt kép - Pintér Éva...

Előzetes: Utazás külföldre útlevél nélkül

Előzetes! Karácsonyra jelenik meg S. Halász Márta: Utazás küldföldre útlevél nélkül című dokumentumkötete. A köny három részből áll: a szerző gyermekkori emlékének leírását közli elsőként...