Hazádnak rendületlenül
Mosonmagyaróvár neve a nagyvilágban az 1956. október 26-án eldördült véres sortűzről ismert. A vidéki sortüzek közül itt szedte legtöbb áldozatát a terror. Az úgynevezett Dudás-perben mindössze ötvennél alig több áldozat neve szerepelt, de valójában száznál is több volt az értelmetlenül meggyilkolt fiatal, értelmiségi, munkás. Akiknek csak egy „bűnük” volt, felszabadultan, énekelve a zöld ávós laktanya elé vonultak.
Itt az előző este már beásott géppuskák várták őket. Ahol a Szózat éneklése közben haltak meg. A nemzeti ének vérbe fulladt.
Könyvtárnyi cikk, tanulmány, visszaemlékezés született az alig több mint harminc évben, s tavaly a peranyagot A Dudás-per címen a Mosonvármegye Lap-és Könyvkiadó megjelentette, de az igazsághoz nem jutottunk közelebb. Ma is éget sokakat a kérdés: miért?
2022-ben az áldozatokra a véres nap 66. évfordulóján az azóta már félig leégett laktanya előtt emlékeztek. Novák Katalin köztársasági elnök is jelen volt, s a fájdalom és a kegyelet koszorúját helyezte el a Golgotán.
Emlékező beszédet dr. Nagy István agrárminiszer, országgyűlési képviselő mondott. Az ebből idézett részletek közlésével hajtunk fejet.
„66 évvel ezelőtt az erre a térre érkező emberek tele voltak reménységgel. Terveket, álmokat szőttek a jövőről, egy élhető, szabadabb világról. Jöttek a gyárakból, üzemekből, az egyetemről, iskolákból, jöttek a városból mindenhonnan, mert a remény vezérelte őket.
Hallották a híreket a fővárosból, futótűzként terjedt az emberek között: repedeznek a diktatúra kemény falai. Nem maradhattak tétlenek ők sem.
Jöttek hát ide, a térre, a laktanya elé. Azzal a szándékkal, hogy az elnyomó diktatúra jelképét a vörös csillagot levetessék az épületről. Felszabadultak voltak, zászlókkal vonultak és énekeltek. A Szózatot is elkezdték. Hazádnak rendületlenül…
S ekkor eldördültek az első lövések, felkelepeltek a géppuskák. S az ének hangja helyett a sikolyoké, a halálhörgések lettek úrrá a téren. Hazádnak rendületlenül. Ez az egyik üzenete az itt történt eseményeknek. Hazádnak rendületlenül.
Itt állunk e vérrel áztatott helyen, és azóta is azt kérdezzük: miért? Miért kell meghalni a szabadságért? Mitől olyan értékes szabadon élni? Ki tudjuk-e mondani, hogy nem volt hiába? Pedig a felemás felelősségre vonás keserű ízével a szájban ezt még ma is nehéz kimondani.
Már tudjuk: nem volt hiába. Megmutattuk a világnak, hogy milyen nagy dolog a szabadság.
Márai verssorai dobognak az emberben:
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik, mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták -:Ilyen nagy dolog a Szabadság?…
Igen, nekünk magyaroknak ilyen nagy dolog a szabadság. Mert újra és újra meg kellett halni érte.
És azt is jelzi, hogy magunk mögött hagytuk azt az időszakot, amikor 1956 csodájáról csak suttogva, megfélemlítve beszélhettünk, és amikor tilos volt emlékezni.
Bár a nagyhatalmi politikai játszmák és az idegen katonai túlerő miatt 66 évvel ezelőtt nem tudtak győzni, de elszántságuk, tenni akarásuk soha be nem gyógyuló sebet ejtett a kommunizmus torz testén. Ahogyan Albert Camus írta 1957-ben: „A leigázott, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon…”
1956 hősei csak látszólag nem győztek. Hiszen olyan erőt mutattak, amely hitet és reményt adott tíz- és százezreknek. Ahogyan Nagy Gáspár írja versében:
Élnek és az arcuk fényes/ a szívük meg velünk dobog.
A seb, amelyet a kommunizmus testén ütöttek, elfekélyesedett, és lassan, de biztosan terjedt. Olyan erkölcsi diadalt vívtak ki, amely a rendszerváltással beteljesedett.
Köszönet érte!
A forradalom eszméje itt van közöttünk ma is, és a mai napig irányt mutat nekünk. A néma főhajtások, a koszorúk virágai, a mécsesek fényei ma arra emlékeztetnek mindannyiunkat, hogy merre vezet a közös utunk.
Szabad, erős és békés Magyarországot akarunk. Dolgozni, vállalkozni, gazdálkodni akarunk családjainkért, gyermekeink, unokáink jövőjéért, szüleink, nagyszüleink nyugodt időskoráért. Meg akarjuk őrizni ezeréves történelmünket és keresztény-nemzeti kultúránkat. Közös emlékezet, közös kultúra és történelem nélkül elveszítjük az irányt és nem lesz Magyarország.
Ez is 1956 öröksége. Vigyázzuk és emlékezzünk rá! Tudassuk a jövővel, hogy 1956 sokszor névtelen hősei, fiatalok, sőt, gyermekek, diákok, gyári munkások, értelmiségiek, édesanyák és édesapák nem adták életüket hiába Magyarországért.
Isten áldja őket!
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Senki nem fogalmazta meg még ilyen pontosan azt, hogy Elég volt!
…. Ezért mentek ki a térre a mosonmagyaróváriak, hogy kinyilvánítsák: Elég volt! Mert emberi életre vágytak. Itt állunk a vérrel öntözött téren, mert nem tehetünk mást. És emlékezünk. Ez több mint kötelesség. Mert bennünk élnek azok, akik életüket adták a szabadságért. A legnagyobbat, amit adhatnak.
Vérrel pecsételt szabadságunk van. Becsüljük meg nagyon.
Fájdalom és szenvedés maradt a 66 évvel ezelőtti tragédia után, amiről ráadásul 33 évig hallgatni kellett. És amikor már szabad volt róla beszélni, a bűnt akkor is csak felemás büntetés követte, és elmaradt a bocsánatkérés is.
Nekünk 1956 hősei irányt mutattak. Ezért jövünk össze, ezért emlékezünk minden év októberében a forradalom hőseire. Kifejezzük, hogy tisztában vagyunk a felelősséggel, amelyet elődeink, a 66 évvel ezelőtti események elindítói és résztvevői hagytak örökül. A megemlékezések, a néma főhajtások, a koszorúk virágai, a mécsesek fényei mind-mind olyan – látszólag apró – jelek, amelyek segítenek irányban maradni.
Látszólag apró jelek, de üzenetük örökérvényű.
Jelzik, hogy összetartozunk.
Jelzik, hogy szeretettel és tisztelettel viseltetünk hazánk, nemzetünk iránt.
Jelzik, hogy mi, magyarok megbecsüléssel fordulunk olyan értékek felé, mint a szabadság, a függetlenség, a bátorság és az áldozatkészség.”