HALÁSZ MÁRTA Utazás külföldre, útlevél nélkül Gyermekként a vészkorszakban. Halász József építőmester emlékére
Szerkesztette Böröndi Lajos. Mosonvármegye Kiadó, Feketeerdő, 2023. 137 oldal.
(A fenti könyv tavaly decemberben jelent meg. Recenzió olvasható róla a közölt linken. A recenziót az alábbiakban közöljük.)
(Megjelent: https://hdke.hu/wp-content/uploads/2025/07/hurban-2025-1-kesz-szam-135-140.pdf)
Halász Márta írása többrétegű visszaemlékezés. Egy holokauszt túlélő kései visszaemlékezései az 1944–1945-ben megtett „útlevél nélküli” útról, a szolnoki gettótól a strasshofi gyűjtőtáboron és a dél-csehországi kényszermunkán át Theresienstadba, majd a szerencsés felszabadulás után ismét haza. Emellett egyfajta családtörténet is, családfával (még ha az „szabálytalan” is; 44), családtagokkal, rövid történetekkel, megemlékezésekkel, emlékekkel, családi fotókkal és dokumentumokkal, mellyel elsősorban édesapjának kívánt emléket állítani.
Fontos, hogy kései e visszaemlékezés, hisz – mint a traumatizált áldozatok, holokauszt túlélők közül sokan –, S. Halász Márta sem „beszélte ki” évtizedekig a vele történteket, a megszégyenítéseket, a meghurcoltatást, a veszteségeket, a pokoli tapasztalatokat: „40 évig sem a nyilvánosságban, sem családi körben az 1944–45 évben velünk történtekről soha egyetlen szó sem hangzott el, senki nem beszélt róla” (13).
Szomorú tény, hogy a kötetbe szerkesztett emlékei kiadását a szerző már nem érhette meg. Az 1932-ben született Halász Ágnes Márta (a nevében szereplő „S” valószínűleg korábban elhunyt férjére utal) 2023-ban, a kötet megjelenése előtt halt meg.1 De fontos, hogy végül szövegbe formálta és megosztotta az emlékeit, mert ahogyan „a kortárs tanúk rövid időszaka” lassan elmúlik és eltűnik a túlélő és a másod-, harmad-, és már a negyedik generáció közötti közvetlen kapcsolat, Aleida Assmann szerint, a „holokauszt emlékezetének intenzitása” úgy fog csökkenni a jövőben és válik egyre inkább élettelenné;2 így minden emléknyom, mely az áldozatoktól ered, felbecsülhetetlen értékűvé válik.
Tudjuk jól, hogy a „hallgatás”, az átélt traumatikus élmények elfojtása többnyire általános volt. A túlélők „évtizedekig hallgattak, nem voltak képesek beszélni arról, ami velük és a családjukkal történt”, hiszen az „amnézia volt a túlélés hatásos eszköze”.3 S tudható az is, hogy „az öncenzúra nem egyéni ízlés, vagy választás kérdése volt: a társadalmi tabuk és elvárások hasonlóan hallgatásra ítélték a túlélőket bárhol a világon”;4 valóban, nem csak Magyarországon, de az Egyesült Államokban, vagy Izraelben is hasonlóképpen. Ám 40 év hallgatás után S. Halász Márta végül lejegyezte emlékeit a holokausztban átéltekről, és emléket állított a családjának, mert „az ember utólag megpróbálja birtokba venni az életét”,5 ahogyan – a szintén Szolnokról Strasshofba deportált – Ember Mária írta.
- Halász Márta azt írja, hogy 1944 márciusáig „békés gyerekkorom volt”. Bár, hogy ez a „békesség” egy 1932-ben született zsidó kislány számára mit jelentett, arról a máig élő trauma sokat elárul: a játszótéren, melyet kisgyermekkorában nem használhatott, a legutóbbi időkig nem volt képes keresztülmenni (7). Pedig több múlt már el, mint az említett 40 év… Történetének elbeszélése szinte azonnal 1944. március 19-ével, a német megszállással kezdődik, hiszen ez azonnal radikálisan megváltoztatta a család megszokott polgári életkereteit, mivel a „németek szemet vetettek a családi házra, elrekvirálták” (8). A szolnoki zsidóság gettósításának, majd a helyi cukorgyárban a transzport előtti „begyűjtésének” eseményeit, a szakirodalom alaposan feldolgozta.6 „A szolnoki zsidók gettóba szállítása május 15-én hajnalban kezdődött meg.”7 A zsidótörvények kereteibe szorított „békés” élet –melynek negatív hatásait a 12 éves gyermek elől valószínűleg az utolsó pillanatokig próbálták a szülők elrejteni – egy pillanat alatt omlott szét, hiszen a korábbi életvilág helyét egy olyan vette át, ahol a fizikai megsemmisüléssel, az emberi élet kegyetlen mulandóságával, annak konkrét elpusztításával találkozott a kislány. Személyes emlékként írja, hogy a városon át vonultukban fölfedezte néhány nevető iskolatársát. 8 A szolnoki cukorgyárban felállított gyűjtőtáborban, a deportálás előtt eltöltött pár nap, több visszaemlékező szerint is pokoli volt.9 A csendőrség és a rendőrség részéről folyamatosak voltak az értékek feltételezett rejtekhelyeinek kiderítése okán alkalmazott kínvallatások.10 Így Mártában iszonyatos emlékként egy ismerős patikus összevert, vérző teste maradt meg. A szolnoki gyűjtőtábor volt az egyik, ahonnan a német birodalom munkaerő-szükséglete okán (a kettőből) egy szerelvényt nem Auschwitzba, hanem a Bécstől nem messze lévő Strasshofba irányítottak.11 A Szolnokról indított második szerelvényen (1944. június 27-én), az Auschwitz-Birkenauba deportáltak nagy többségét munkaképtelennek nyilvánították, és pár órán belül megölték őket.12 De Márta, édesanyjával és húgával, június 25-én az első szerelvényre került, így aközött a 2567 ember között volt, akik a szolnoki cukorgyárból Strasshofba kerültek.13 (Ő is és húga is ekkor 14 éven aluliak voltak, így Auschwitzban a biztos pusztulás várt volna rájuk. A Strasshofba deportáltak közül is sokan meghaltak az ellátás elégtelensége, a betegségek, vagy az őrszemélyzet kegyetlenkedése okán, de az ide deportáltak háromnegyede végül túl – élte a megpróbáltatásokat.14
Strasshof elosztótábor volt, Bécstől nem messze. Innen irányították tovább a zsidó kényszermunkásokat főképpen ipari, mezőgazdasági munkára, többnyire ausztriai és csehországi célpontokra.15 Halász Márta és családja Csehország déli részére került, Mährisch Kromauba.16 Itt egy nagy német állami gazdaságban dolgoztak, mezőgazdasági munkán, ami a kisvárosi lánynak szokatlan, ismeretlen volt. Munkájukat „felügyelők, hajcsárok” vigyázták mindig (20). Az ellátásuk ugyan folyamatos volt, de elégtelen. A téli hónapokban elegendő tüzelőjük sem volt, s hiába próbáltak segíteni magukon, a felügyelők a tüzelőgyűjtést is akadályozták. De, ahogy írja: „nem hagyhatom ki, hogy a nélkülözés, éhezés, fáradtság közben előfordultak szívet melengető dolgok is”. Így leírja, hogy egyszer egy cseh gazda irányításával küldték ki munkára, de a férfi „nem engedett dolgozni […]. Rámutatott a fűre, pihenjek. […] Gyereknek nevezett, neki is volt három és a legidősebb velem egyidős” (25). És volt, hogy ételt kaptak magukat partizánnak nevező ismeretlenektől. Ahogyan közeledett a front, Mártáékat előbb újra Strasshofba, majd a „mintatáborként” működtetett Theresienstadba17 szállítják, ahová március közepén kerültek. Itt, ahogy a visszaemlékező írja: „már ismét gyereknek számítottam, nem kellett dolgoznom” (32). „Bár Theresienstadt is koncentrációs tábor volt, látszólag mindenben különbözött a többiektől. Ez egy minta, kirakat tábor volt, illetve időnként svájci ellenőrzés alatt állt.” (34) A tábornak például saját, nyomtatott pénzeszköze is volt, amit sehol másutt használni nem lehetett, csak helyben. Végül itt szabadult fel a család – Márta testvére és édesanyja is túlélte a meghurcoltatást –, viszonylag későn, 1945. május 8-án (40), hiszen Terezin (Theresienstadt) ahhoz a területhez tartozott, mely legtovább állt a náci Németország ellenőrzése alatt.
Márta a vele történteket a visszaemlékezők gyakran ismétlődő dramaturgiája szerint helyezi keretbe: történetét szinte azonnal a német megszállással kezdi, és már a hazaérkezés élménye sem része az elbeszélésnek.18 (Édesanyja húga „azt is elmondta, hogy a vidéki családi házunkat bombatalálat érte, és csak egy mély kráter van a helyén”; 42) Márta holokausztot követő évtizedeiről, azon túl, hogy a családban nem beszéltek 40 évig a történtekről, nem tudunk meg semmit. „A holokauszt túlélői visszaemlékezéseikben ritkán térnek ki az írás jelenére…”,19 így azt sem tudjuk meg, hogyan próbálta feldolgozni az emlékeit. (Pedig a könyvben közzétett „szabálytalan családfából” sejthetjük, hogy a háború utáni évek sem múlhattak el számára tragédia nélkül, de ebből csak egy születési és egy halálozási adatból sejthetünk valamit; 45). Visszaemlékezésében nem „hatásvadász”, a nehézségek leírásában inkább visszafogottnak, távolságtartónak érezhetjük. Csak egyszer, visszaemlékezése végén tesz egy apró megjegyzést, amiből azt gondolhatjuk, hogy az ő szövegére is érvényesíthető a szakirodalomban „hasításnak” nevezett mechanizmus, melynek során „az érzéseket a traumatizált személy leválasztja magáról a történésről”20: „Mährisch Kromauban megőröltetően nehéz munkán nagyon sokat dolgoztunk, fáztunk, éheztünk, és néha még bántottak is”21 (43). A szövegben másutt nem találkozunk olyan eseménnyel, amit megfeleltethetnénk e „bántásnak”, de az, hogy mezőgazdasági munkát végezvén (krumplit, cukorrépát, vagy salátát is szedtek) éheztek, fakitermelésen dolgozván télen nem tudtak maguknak fűtőanyagot szerezni, mindenképpen arra utal, hogy e „vétségeket” a felügyelők valószínűleg durván megtorolták. A könyv nagyjából felét teszik ki a családtagokról, elsősorban építőmester édesapjáról írt megemlékezések. Édesapja munkaszolgálatosként élte túl a világháborút, s lett önállóból az államosítások után alkalmazott; előbb Szolnokon, majd Budapesten. Furcsa módon S. Halász Márta mintha itt is „kívülről” tekintene a saját családjára; e szövegekben magáról egyes szám harmadik személyben beszél. („Itt született első leánygyermekük Ágnes Márta 1932. április 27-én”; 54. Vagy: „Idősebb leánya Pesten maradt…”; 61). E nyelvi eszközzel talán azt kívánta hangsúlyozni, hogy édesapja emléke az ő (S. Halász Márta) személyes indítékaitól függetlenül is méltó a közösség emlékezetére. S levéltári kutatások alapján fel is sorol egy listát, mely az Altmann-Halász cég által készített terveket tartalmazza, melyek meg is valósultak Szolnokon (106–109).
A könyv figyelemre méltó képmelléklettel rendelkezik. Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan Ember Mária Hajtűkanyar című munkájában a beillesztett korabeli dokumentumszövegek egészítik ki a szöveget,22 itt a családi archívum az, melyet nézegetve közelebb kerülhetünk a „szereplőkhöz” és az eseményekhez. Nem csak családtagokról készült fotók, de bizonyítványok, obsitok, Márta édesapja svájci menlevelének fotója, sőt Theresienstadtból származó, eredetileg is a család által használt iratok (például étkezési jegyek) képei is támogatják a szövegben való elmélyülést.
A szöveget Böröndi Lajos szerkesztette. Nem próbálta minden elemében „kigyomlálni” a szöveg esetlenségeit (a rokonokról szóló emlékezések végén például mindenhol ott szerepel, hogy az „összeállítást Halász Ágnes Márta készítette”), de ezzel nem ártott az írásnak. A visszaemlékező szövegét kiegészítik az internetről származó információk a strasshofi deportálásról, Theresienstadtról és Mährisch Kromauról. (Itt becsúszott egy hiba az ismertetésben. A szövegben ez szerepel, a Wikipedia magyar nyelvű oldaláról kimásolva: „1920. április 30-án a Kromau helyett hivatalosan is a Cesky Krumlov nevet kapta”; 134. S. Halász Márta a szövegben több helyütt is Mährisch Kromaut említ, s az említett földrajzi nevekből egyértelmű is, hogy nem téved. Ám Mährisch Kromau nem a mai Cesky Krumlov, hanem az attól majdnem 200 kilométerre lévő Moravsky Krumlov.)
Egyre kevesebben vannak, akik személyes emlékeik alapján tehetnek tanúságot arról, mi történhetett a magyar állampolgárokkal 80 évvel ezelőtt. Nagyon meg kell hát becsülnünk ezeket az emlékezéseket!
Hivatkozások:
1https://www.kisalfold.hu/helyi-kultura/2024/01/visszaemlekezes-a-veszkorszakra-mar-nem-elhette-meg-a-konyve-megjeleneset-a-mosoni-szerzo (utolsó letöltés: 2025. április 2).
2 Assmann 2016: 24–25.
3 Pécsi-Pollner 2024: 117.
4 Uo. 116–117.
5 Ember 2001: 155.
6 Elsősorban Szita 1991; Csősz 2014; és Frojimovics–Molnár (szerk.) 2022.
7 Csősz, 2014: 177.
8 Állami gimnáziumba járt. S. Halász 8–9, 12.
9 Molnár 2022b: 30–31.
10 Csősz 2014: 185.
11 Szita 1991; Csősz 2014: 186–187; Frojimovics–Molnár (szerk.) 2022. Emellett Debrecenből és Szegedről két–két vonatot irányítottak Auschwitz helyett Strasshofba. Ez közel 15.000 magyar zsidót érintett, jellemzően anyákat, gyermekeikkel és idősebb rokonaikkal (hiszen a férfiak általában munkaszolgálaton voltak). Frojimovics–Molnár (szerk.) 2022: 10.
12 Csősz 2014: 186; Molnár 2022a: 25.
13 Szita 1991: 43.
14 Csősz 2014: 187.
15 Szita 1991: 76–84, 99–117, 153–156.
16 Ma: Moravsky Krumlov, Csehország.
17 Ma: Terezin, Csehország.
18 Pécsi-Poller 2024: 115.
19 Uo.
20 Mészáros 2015: 27.
21 Kiemelés tőlem: B.Zs.
22 Ember 1974.
FELHASZNÁLT SZAKIRODALOM
Assmann, Aleida 2016: Rossz közérzet az emlékezetkultúrában. Beavatkozás. Budapest.
Csősz László 2014: Konfliktusok és kölcsönhatások. Zsidók Jász-Nagykun-Szolnok megye történelmében. Szolnok.
Ember Mária 1974: Hajtűkanyar. Budapest.
Ember Mária 2001: 2000-ben fogunk még élni? Budapest.
Frojimovics Kinga – Molnár Judit (szerk.) 2022: Szolnok–Strasshof–Szolnok: Tények és emlékek a Bécsben és környékén „jégre tett” Szolnokról deportáltakról 1944–1948. Szeged.
Mészáros Judit 2015: Az emlékezés helye. A Holokauszt és a családom Facebook-csoport. In: Fenyves Katalin (szerk.): A holokauszt és a családom. Budapest, 22–42.
Molnár Judit 2022a: Az embertelenség precizitása. Csendőrjelentések Ferenczy Lászlónak a szolnoki gyűjtőtáborról. In: Frojimovics Kinga – Molnár Judit (szerk.) 2022: Szolnok–Strasshof Szolnok: Tények és emlékek a Bécsben és környékén „jégre tett” Szolnokról deportáltakról 1944–1948. Szeged, 17–28.
Molnár Judit 2022b: A szolnoki cukorgyártól a strasshofi elosztótáborig. In: Frojimovics Kinga – Molnár Judit (szerk.) 2022: Szolnok–Strasshof–Szolnok: Tények és emlékek a Bécsben és környékén „jégre tett” Szolnokról deportáltakról 1944–1948. Szeged, 29–35.
Pécsi-Pollner Katalin 2024: Fekete gyöngyszemek anyámtól. A holokauszt-trauma a túlélők gyermekeinek irodalmi elbeszéléseiben. In: Bárdos Katalin – Heller Mária – Vörös Kata (szerk.): A holokauszt nemzedékei: Traumatizált generációk az interperszonális, szociális és kulturális térben. Konferencia. Budapest, 115–125.
Szita Szabolcs 1991: Utak a pokolból. Budapest.
Beke Zsolt
