Mintha fényszóró sugara világítana
Földes Gábor (1923-1958) emlékére
Tulajdonképpen alig emlékszem rá. Ha nem tört volna ki a forradalom, talán még kevésbé emlékeznék. De arcára emlékszem, éppúgy, mint a győri színház többi tagjára: Gárdonyi László, Köles Zoltán, Balla Ica, Lengyel János, Olsavszky Éva… hosszú ez a sor. Földes Gábornak külön helye van a memóriámban, és ezt nem azért állítom, mert most megkértek, emlékezzek meg róla. Hanem mert ő gyűlöltette meg velem a kommunizmust, feltehetőleg akarata ellenére, pedig ő igazi kommunista volt.
1956-ban tízéves voltam. Már előtte is biztosan ismertem, mert anyám, Szilasi Ibolya már kb. öt éve a társulat tagja volt, de konkrét emlékem alig van már. Viszont akkor olyan döntő események történtek, hogy arra az évre, mintha fényszóró sugara világítana az emlékezetemben.
A városháza előtt álltam a tömegben. Hogy hogyan kerültem oda, arra már nem emlékszem, mert anyám lelkemre kötötte, ne menjek ki az utcára. Hatalmas, hangos tömeg, valamifajta emelvény. És Földes Gábor, aki azon áll és szónokol. Persze egy szavára sem emlékszem már, csak arra, hogy amit mondott, azon föllelkesültem, és büszke voltam rá, nagy, atyai barátomra, mert ő az volt.
Anyám kisgyerekkorom óta rendszeresen elvitt a színházba. Még az azóta eltelt évtizedek után is orromban van a smink, festék, fűrészpor, dohány, jelmez, kosztüm, embertömeg egyvelegének jellegzetes illata. De még annál is erősebb emlék a zene, ami ugyanabból a zenekari árokból hangzott fel, amelyben tíz-tizenöt évvel később jómagam is ültem, mint a színház zenekari tagja. És a dallamok és szövegek, amiket halkan, a színészekkel együtt énekeltem, mint pl. a Szabad szél c. operett fő melódiáját:
Szél, szél, szállj keletről hozzánk,
Szél, szél, új világot hozz ránk!
Jöjj el, te zengő hajnal,
Győztes szabadság dallal…
Igen, a kommunizmusról van szó. Anyám, aki a nácik elől Bulgáriában rejtőzött el, nővére és férje, akiknél hosszú éveket töltöttem, és akik munkájukat, pozíciójukat a kommunizmusnak köszönhették, természetesen szintén kommunisták voltak. Ha egy gyermeket kommunistának lehet nevezni, akkor én is az voltam, egy évvel azelőtt még úttörő nyakkendővel, éljenezve, zászlócskát lengetve, ökölbe szorított, felemelt kézzel vonultam fel hozzátartozóimmal Budapesten Rákosi “pajtás” előtt, aki ott állt a tribünön, mosolyogva, kopasz fején tündökölt a napfény. Nem sokáig, mert egy jó évre rá kirobbant a forradalom, és a kopasz eltűnt, éppúgy, mint sok más hasonló gazember, azelőtt és azóta.
Én akkor már anyámnál laktam Győrben, és büszke voltam Földes Gábor barátságára. Fiatal kora dacára számomra “bácsi” volt, és nagyon szeretett. Anyámat is, gyakran jártunk össze, vagy nálunk, a Lenin úton, vagy náluk, a Hatemeletesben, ahogy az épületet neveztük, mert az volt a város legmagasabb lakóháza. Jól emlékszem szép, fekete hajú feleségére, kisfiára, akivel időnként a színpadon is együtt voltunk, ha gyerekszínészre, pontosabban statisztára volt szükség, mint pl. a Gül Baba operettben is. Gabi bácsi komolyan vett engem, mint valószínűleg mindenkit a környezetében. Legerősebb emlékem róla temperamentuma, csillogó szeme, lelkesedő jelleme. Sokszor a próbákon is jelen voltam a nézőtéren, és mialatt a többi rendező primadonnáskodva, egzaltáltan vagy sértődékenyen, ő időnként töprengve, de többnyire mosolyogva vezette a társulatot, ötleteket, bizalmat, lelkesedést adva, amiért a színészek nagyon szerették.
Aztán kitört az “ellenforradalom”. Az iskolában – ötödikes voltam – mindenki kokárdát tűzött ruhájára, órák maradtak el, beszédek, izgatott viták hangzottak, még mi, kisgyerekek is éreztük a helyzet rendkívüliségét. A Baross úton hatalmas tömeg hömpölygött a balkonunk alatt, énekelve, éljenezve, egyszerre csak dühöngve, soha nem fogom elfeledni azt a sok fehér arcot, dühtől tátott szájat, nem értve, mit ordítanak, de anyám észbe kapott, berohant a szobába, hozott ollót és gyorsan kivágta a kitűzött zászlóból a sarlós, kalapácsos címert. Az utcáról néhányszor lövéseket, ordítozást hallottam, a rádióból anyám hangját, mert bemondója volt a győri rádiónak. Zaklatott hetek voltak azok.
A városháza előtt, a beszédek után a tömeg lassan oszladozni kezdett. Valaki felkiáltott: Ki akar Bécsbe jönni velünk? Én, kiáltottam lelkesen. Erős kezek rántottak fel egy ott álló teherautó platójára, de hogy, hogy nem, egyszerre csak felbukkant valahonnan anyám és leráncigált.
Lassan visszatért a hétköznapi élet, annak dacára, hogy néhányan “eltűntek”. Egyeseket ismertem is, de nevükre már nem emlékszem, kivéve Tihanyi Árpádot, aki a mi iskolánkban tanított és éppen a szeretett Földes Gabi bácsit. A színházban nagy zűrzavar uralkodott, az emberek csoportokat képeztek, suttogtak. Akkor már nem volt tanácsos hangosan beszélni. Aztán jött a hír: Földes Gábort kivégezték!
Megmerevedtünk a döbbenettől. Ez a kommunizmus? Anyám, aki nagyon szerette Földes Gábort, már egy ideje kétkedve beszélt arról, ezután meg még nyíltabban. Hogy az én hitem mikor fordult az ellenkező irányba nem tudom már, de az elsődleges oka kétségtelenül Gabi bácsi sorsa volt. Ettől kezdve titokban, félénken, de többnyire gúnyosan beszéltünk a “népi demokráciáról”, a kommunizmusról, bíráltuk, röhögtünk a jelszavaikon, a fennkölt hangon felolvasott “szocialista vívmányokon”. Már csak alattvalói voltunk az “eszmének”, de hívei már nem, szinte senki: a valóságban bensőleg felmondtunk neki, viccelődtünk rajta, nem vettük komolyan. Ehelyett a bécsi rádiót hallgattuk, később azt a zenét is játszottuk.
És egy szép napon otthon maradt kortársaim egyszerűen felrúgták a kommunizmust.1989-ben éppen az osztrák határon voltam hazafelé tartva, amikor megnyílt a sorompó és keletnémetek tömege áradt szembe velem. Kiugrottam a kocsiból és örömömben táncra perdültem velük.
Nem akarok olyan nagy szavakat hangoztatni, hogy “nem volt hiába”, de az bizonyos, hogy Földes Gábor és a többiek vértanúsága ebben a folyamatban döntő szerepet játszott.
Gáspár Péter
Memmingen, Németország, 2022. január 30.
Fotó: Győri Levéltár
