1 C
Mosonmagyaróvár
2022. január 23, vasárnap

Figyelem ezt az istentelen világot

Év végi számvetés Böröndi Lajos költővel

 

  • Feketeerdőn él, ebben a Mosonmagyaróvár melletti gyönyörű kis szigetközi településen Böröndi Lajos költő, tanár. Munkahelyei a városhoz kötötték, két évtizede tért vissza a természetbe, a „kertbe”. De Budapest, Bécs és Pozsony, a három főváros is otthona, gyakorta megfordul bennük, dolgozni, szemlélődni, találkozókon részt venni. Nyugdíjasként is tevékeny életet él, tanít, szerkeszt, kertészkedik, amikor az ideje engedi. Nem szereti decembert, mint mondja, a sötétség nem az ő világa. Év végi beszélgetésre kerestük föl.
  • Összegzés? Betakarítás? Így, a hetven felé már számvetést készít az ember. Összegez. Te hogy vagy ezzel?
  • Nem készít. Elgondolkodik a múlton, mérlegre tesz ezt-azt, de nem könnyíti meg az utókor dolgát. Nehéz elhinni, de én nem gyűjtöm magamat. Nem írtam össze, hogy hány könyvet adtam ki, nem gyűjtöttem dossziékba a rólam szóló cikkeket. Mindez ma sem érdekel igazán, később meg tegye meg az, akit érdekel. Az érzéseimet, vívódásaimat nem lehet összegyűjteni. Arra ott vannak a versek. Ha megmaradnak. De végül nem maradnak meg, mert nem azért születtek.
  • Hát akkor miért?
  • Mert jó volt megírni őket, mert én szeretem/szerettem mindegyiket. Én így fejeztem ki a világot. Élveztem és élvezem a verset. Jó verset írni. Élmény látni, ahogyan születik.
  • Ha az elmúlt közel ötven évet vesszük szemügyre, dolgaidat három témakör köré lehet szervezi. Az irodalom művelése és a könyvkiadás, a tanítás, és a közélet.
  • Ez négy. A könyvkiadás és az un. irodalom legyen két világ.
  • Melyikkel kezdjük?
  • A gondolkodást? A versekkel, a kritikákkal, az úgynevezett irodalommal. Az első igazi versem 1977-ben jelent meg a Forrásban. Szekér Endre, Hatvani Dani, Pintér Lajos volt az a három ember, aki vállalt és bíztatott. Előtte a Képes Újság és az Ifjúsági Magazin közölt. Csepeli Szabó Béla a Képes Újságnál fotókkal hozta verseimet. Nem tudom mit szeretett ifjúkori botladozásaimban, de odaátra is üzenem, melengeti a szívemet, ha rá gondolok. Aztán a Magyar Nemzet hétvégi számában is gyakran jelentem meg Eszéki Erzsébetnek köszönhetően. A nyolcvanas években szinte minden irodalmi lap közölte verseimet. A Napjaink, a Somogy, a Tiszatáj, a Jelenkor, a Forrás, a Műhely, majd később Tóth Erzsébetnek köszönhetően az Élet és Irodalom. De valójában az Új Forrással alakult ki rendszeres kapcsolat. A tatabányai folyóiratnál Sárándi Józseffel hozott össze a sors, kapcsolatunk barátsággá nemesedett. A lapnál törés állt be 1984-ben, amikor az ominózus Nagy Gáspár vers miatt a laptól elcsapták Jóskát. A betiltott számban egyébként nekem is volt versem, s kritikám is. Recenziókat, tanulmányokat is ekkor kezdtem írni, elsősorban Sárándi bíztatására, amit Csányi Laci követett a Dunatájnál.

1984-ben Móricz Zsigmond ösztöndíjat kaptam Fodor Andrásnak köszönhetően, aki haláláig támogatott, egyengette dolgaimat. Végül 1989-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg első kötetemet Emigráns remény címmel.

  • A rendszerváltás határkő volt nálad is?
  • Annyiban igen, hogy polgári foglalkozást „váltottam”, a magyaróvári kulturális központ igazgatójaként kinyílt a világ, kapcsolataim a határokon átnyúltak, írtam a pozsonyi Hétbe, s szerkesztőségi tagja lettem a Bécsi Naplónak. Sokat publikáltam, s a városi lap szerkesztését is elvállaltam, s később saját tulajdonú lapként évtizedekig gondoztam.

Mindezek akár sikerként is elkönyvelhetők, de én munkának éreztem nagyobb részüket. A verset persze nem, azt a létezés egyik formájának élem meg ma is. Pest maradt ki az életemből eleinte, így hiába publikáltam a Hitelben a Poliszban, a Magyar Naplóban, az úgynevezett irodalmi életben nem vettem részt. Nem hiányzott, s ma sem hiányzik. Néha azt gondolom, hogy nincs is, csak egymást dicsérgetés, sztárolás. Beléptem az írószövetségbe, de egy-két eseményen kívül nem vettem részt semmin. Úgy élem meg, hogy nem ezen múlik az érték létrejötte. S hiszem, hogy lassan-lassan írok olyan verset is, ami már az én mércém szerint is nevezhető jónak. A legutóbbi kötetemet a Magyar Napló adta ki, ezt még két év után is vállalhatónak vélem. Még egy utolsó kötetben reménykedek, a Végső kihallgatás címűben. De várok, hogy érjenek meg az időben a versek.

  • Közben a könyvkiadásra is „rákaptál”. Sokak kéziratát gondoztad.
  • Rákaptam, de szinte kényszerből. Lapszerkesztés mellett rámtalált néhány kézirat, s nekem is kedvem volt megtanulni a kiadványszerkesztés alapjait. Először magánvállalkozásként jelentettem meg néhány kiadványt. Így a Fehér foltokat a felvidéki deportálásokról, Mosonmagyaróvár ’56-járól egy dokumentumkötetet, Bél Mátyás Moson vármegye leírását Mihályi Ferenc fordításában. Tanultam a régió múltját, alámerültem abba a csodába, amit hívhatunk történelemnek is. Éreztem elődeink leheletét. Aztán úgy egy bő évtizede hivatalosan is alapítottam egy kis kiadót. Továbbra is helyismereti kiadványok jelentették a fő tevékenységet, s egyetlen könyvet említenék csak a közel százból, A mosoni zsidóság emlékezete címűt, amely Kovács Sándorné Back Irénke munkája, s dokumentumokban tárja fel Moson megye sötét múltját. Megrázó munka, még nem vitt rá a lélek, hogy újból elolvassam, szerkesztése is megviselt.

És az irodalmi, kulturális folyóirat, a szél-járás. Ennek szerkesztése tizenöt éve köti le fölös energiáimat. S mondanom sem kell, kiterjedt kapcsolatokra tettem szert általa is. S ha össze kellene foglalni, az írás és a szerkesztés engem épített, tett gazdaggá. Az már csak ajándék, ha másokat is.

  • Nehéz elképzelni, hogy mindezek mellett négy évtizedes tanári pálya áll mögötted.
  • 1985-ben kiegészítő szakon végeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, s szereztem középiskolai tanári diplomát. A szombathelyi főiskola könyvtár-magyar szakos diplomáját fejeltem meg. S úgy adódott, hogy a magyaróvári Kossuth gimnáziumban a könyvtár mellett taníthattam néhány osztályt. A kilencvenes évek volt ennek a pályának a csúcsa. Jó képességű gyerekek, szinte teljes szabadság jellemezte az oktatást. Lubickoltam a feladatban.

Az hiszem, 2000-ig tanítottam itt, közben két szakközépiskola is kipróbált. Azt hittem a középiskola pályát a piarista gimnáziumban fejezem be, ahonnét 2014-ben a Földművelésügyi Minisztériumba kerültem. De a sors mást akart, 2016-tól 2018-ig Darnózseli általános iskolájában tanítottam, innét is mentem nyugdíjba. Majd egy év kihagyás után immár nyugdíjasként harmadik éve tanítok egy magyaróvári technikumban magyar nyelvet és irodalmat.

  • Akkor ismered az oktatás körüli vitákat, a központosítás anomáliáit, a NAT reformját.
  • A magyar rendszer a tanítás szabadságáról szól. Még akkor is, ha ettől a kijelentéstől sokan elhatárolódnak. S csak a hibákat látják. A gond ugyan magában a rendszerben is lelhető, de ugyanúgy a hivatást át alig érző tanárokban, a családi nevelés kudarcát az oktatókra és az oktatási rendszerre toló szülőkben. S a társadalom hígulására, a média szörnyű kulturálatlanságára is vethetünk néhány pillantást. S arra, hogy most már senki, sem a szülő, sem az iskola nem törődik igazán a gyermekekkel.

Kezdjük az oktatási rendszerrel. Az újévszázad első évtizedének végére világossá vált, hogy az állam szerepét erősíteni kell, az önkormányzatok nem voltak mindenütt jó gazdái az iskoláknak, a helyi irányítók saját kudarcaikat rátolták az iskolákra, az egyenlőtlen gazdasági lehetőségek növelték a szellemi táplálékhoz jutás egyenlőtlenségét.

És ne feledjük el azt sem, hogy az új kihívások másféle módszert, hozzáállást követeltek.

A központosítás nem egészen úgy sült el, ahogy tervezték. Az iskolaközpontok távol kerültek az iskoláktól, mintha minden arról szólt volna, hogy ugyanazt a pénzt gazdaságosabban, vagy tovább spórolva kell elosztani. A település elvesztette iskoláit azzal is, hogy az iránytó központok egyre bürokratikusabb papírgyártókká váltak. S a kinevezések nem kompromisszumok lévén jöttek létre, hanem hatalmi szóval.

Közben sok jó döntés is született, én ilyennek tartom a szakképzés átalakítását, az ingyenes tankönyveket, az ösztöndíjrendszert.

A hibák növelésének egyik „jó” módja volt a háttérintézmények, a nevelést segítő intézetek szabályozatlansága. Valójában a gyerekek segítése helyett azok mentesítése a követelmények alól némelyik célkitűzése. Az oktatás színvonalának züllesztésének tartom a rengeteg felmentést. Mert nem tanították meg olvasni alsóban a gyermeket, tehát felmentjük az olvasás alól. És az írás alól is. Most már felértek az analfabéták az egyetemekre, főiskolákra, lerohasztva azok színvonalát is.

Az általános iskolákkal kell kezdeni a reformot. Aki nem tud olvasni, és írni, annak bizony nem lehet végbizonyítványa. Attól, mert toljuk felfelé a rendszerben a tudatlanokat, még nem szabadultunk meg a gondoktól

A tanárok egy része kiégett, de nem csak az alulfizetettség az oka ennek, hanem éppen az előbb elmondottak. S nincsenek eszközök a kezükben, hogy valóban azzal foglalkozzanak, amire felesküdtek.

Ráadásul nincsen klasszikus tanárképzés sem. Helyette kommunikációs „szakemebereket” képeznek, alaptudás nélkül, a kultúra ismerete nélkül. Meg médiaszakosok özönlik el a magyar nyelv alapvető ismerete nélkül a lapokat, a tévéket, a médiumokat.

Persze, ha valóban ilyen jó a gazdaság állapota, mint ahogyan halljuk, akkor bizony több pénzt is kell pumpálni az oktatásba. Bérre, a körülmények javítására.

A legvégül még egyet: ahol nincs megfelelő képviselete az ágazatnak a kormányban, ott a leértékeltség érzése erősebb a kelleténél. Már közel tíz éve nincsen Oktatási Minisztérium.

  • A NATról még nem is szóltál.
  • Nem is igazán érdekel az a több évszázados vita, hogy mit tanítsunk. Kellenek keretek, aminek feszegetjük a határait. Én mindig ezt tettem az irodalommal. Ványa bácsi helyett Sirály, Nagy Gáspár az érettségi tételek között, meg Illyés Gyula. Pilinszky a törzsanyagban.

Nekem nem is magyar irodalom hangsúlyaival van a bajom, inkább gondolom megnyirbálni a nagy súllyal jelen lévő franciát, németet. Hogy saját értékeinkre legyen idő. De ez a vita mindaddig meddő, amíg az előbb vázolt problémák miatt nem lehet rendesen tanítani. A tanár szuverén egyén, becsukja az osztály ajtaját és tanít. Nem lehet minden mozdulatát cenzúrázni. És nem is akarja senki.

  • Munkásságod negyedik pillére a közélet.
  • Ne pazaroljunk rá sok időt. Igazgatóként, önkormányzati képviselőként szépen megtanultam, hogy sokan vannak, akik elmondják, hogy mit ne tegyél meg. Hogy harcolni sokan szeretnek az ellen, ami van, de nem tudják igazán, hogy mit akarnak.

Életem szükséges rossz oldalának tartom az úgynevezett közéleti munkát, azt, hogy végül nem lehet jól csinálni. Megmaradnék az irodalomnál ezután. Olvasok, kérdezek, figyelem ezt az istentelen világot. Nem teszik ugyan, de azért annyira nem érzem rosszul magam benne.

 

P.R

 

 

 

Korábbi hírek

A doni katasztrófára emlékeztek Püskin

Két év kihagyás után ismét megemlékeztek a doni katasztrófa áldozatairól Püskin, január 12-én. Immár hagyomány, hogy a templom előtti téren őrtüzet gyújtanak, s az idén...

Kolbásztöltő verseny Hegyeshalomban

További információ:www.hegyeshalom.hu  

Megyei érték a magyaróvári Piarista iskola

Január 7-én adták át a mosonmagyaróvári Piarista Gimnázium, Általános Iskola és Óvoda számára a Megyei Értéktár által adományozott oklevelet, mely értelmében a mosonmagyaróvári piarista...

A Dudás-per (Ismét megvásárolható)

Kora ősszel a Fotósarokban lehetett megvásárolni, a Dudás István ítélet peranyagának fakszimile kiadását. Sajnos a vállalkozás betegség miatt magszűnt. A kötet néhány példánya a Piarista...

Magyar Katalin emlékezete

Mosonmagyaróváron az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. évfordulójára szervezett városi ünnepségek és megemlékezések középpontjába Magyar Katalin (1940-1956) emlékét állították. 2021. október 23-án kiállítással, film-vetítéssel,...