Találkozol ismerősöddel, régen láttad. Nyújtod a kezed. Ő tétovázik, majd azt mondja, hogy ne haragudj, de félek. És zavartan elkezdetek beszélgetni valamiről, s aztán odébbállsz. Amúgy is el van takarva az arcod. Húzogatod a maszkot, hogy megdörzsöld az orrodat, s beszállsz az autóba, s percek múlva ébredsz rá, hogy elfelejtetted levenni. Pedig egyedül vagy. Akivel összeölelkeztél eddig, most nem teszed. Már kísérletet sem teszel rá. Járvány van. Nem érzed arca melegét, keze, érintése nyelvét nem beszéled többé.
Meghaltál. Azon töprengsz, hogy ebből a érintésmentes halálból lesz-e feltámadás? Érzed-e még valaha azt az illatot, amely olyan sokat mondott el, amely emberivé tett.
Vagy a jövő a virtuális borzalomé? Ez a jéghideg jövő előszele érintett meg 2020-ban.
Nagy László jut eszembe, utolsó interjúja. Csókoltatja a jövő emberét, ha annak lesz még emberi arca.
Ez az arc mosódott el a maszkok alatt.
