Június 6-án délután Mosonmagyaróváron a zsidó temetőnél gyűltek össze a hitközség tagjai és az emlékezők, hogy tiszteletüket tegyék az áldozatok emléke előtt. Emlékező beszédet mondott dr. nagy István agrárminiszter, a térség országgyűlési képviselője.
A megemlékező ünnepségen dr. Iváncsics János, Mosonmagyaróvár alpolgármestere, Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke, Ligeti László, a Mosonmagyaróvári Zsidó Hitközség vezetője, és Radnóti Zoltán a dél-budai Bét Sálom zsinagóga főrabbija is arra figyelmeztetett, hogy létezik közös fájdalom, hiszen az áldozatok ugyanúgy Mosonmagyaróvárért, Magyarországért adták életüket.
Hetvenhét évvel ezelőtt zárták vagonokba, vitték először Győrbe majd Auschwitzba Mosonmagyaróvár és a csonka vármegye zsidóságát. Előtte május 15-én a mosoni gettóba zsúfolták össze őket, aggastyánokat, nőket, férfiakat, gyermekeket egyaránt, hogy a megsemmisítésre szántak végül a haláltáborokban végezzék. Elévülhetetlen, iszonyú bűn ez, amelyre emlékezni kötelesség, fejet hajtani az áldozatok előtt ugyancsak.
A veszteség felmérhetetlen, máig érezteti hatását. Hiányoznak ők, s meg nem született utódaik a városból, mindazon szellemi és anyagi javak, amelyeket teremthettek volna.
Hiszen Moson felvirágzása, élénk kereskedelmi élete nekik is volt köszönhető. A szörnyű pusztítás, a népirtás a település gazdasági erejét is megroppantotta, s beárnyékolta az azt követő évtizedeket. S a hosszú árnyak ma is a városra vetülnek.
Mosonból mintegy 500 zsidót hurcoltak el, s mindössze ötvenre tehető azok száma, akik visszatértek. Nem csoda, ha korábbi élénk szervezeti életük megsemmisült, a zsinagógát nem tudták fenntartani, a hitközség szórvány lett. S sokan közülük már nem érezték otthonnak Mosont, s 1956-ban elhagyták az országot is.
De ne gondoljuk, hogy 1944. június 6-a után nem folyt tovább a zsidóüldözés, a város a nyugatra menekülő hordák útvonalává is vált, de a kikeresztelkedett, néhány itt maradt félzsidó sem volt biztonságban. Nemrégiben kapott csak nagyobb nyilvánosságot Győri Géza és Lukács Leó kálváriája. Őket karácsonykor a mosoni moziban lakó nyilasok szedték össze, s tűntek el. Később megkerült a két eltűnt holtteste a Dunában. Kegyetlen brutalitással végezhették ki őket a nyilasok, és aztán hagyták, hadd vigye el őket az ár. A Lajta-spitznél lőtték őket a vízbe
A deportálást elkerülték, de a nyilasok elől nem menekülhettek. Nevük megörökíttetett a mosoni zsidó temető előtti Holokauszt emlékmű mosonmagyaróvári névsorában is.
Nem lehet igazán elképzelni, milyen lélekerő kellett a visszatérteknek, hogy szülővárosukban tovább tudjanak élni. Ma már erre nem kaphatunk tőlük választ. Nem véletlen hát, hogy a megmaradtak a zsinagógát is lebontották, a temetőt sem tudták fönntartani, fölmerült annak a gondolata is, hogy fölszámolják. De szerencsére ez nem történt meg, s mára elmondhatjuk, hogy hét évtizeddel a Holocaust után lassan ismét magára talált a hitközség, emlékhelyet alakítottak ki, megemlékezéseket tartanak, közösségi helyet hoztak létre a Kossuth Lajos utcában. Megújult a ravatalozó is, s a város lassan-lassan megismeri múltjának sötét foltját, s szembenéz vele.
A temetőben közel 150 sírkő található, s ezek a sírok a település történetének egy-egy emlékei. Tanúi egy letűnt világnak. Jelek az időben.
Fotó: Bánhegyi (forrás: am.hu)
