Egy hónapja nem írtam feljegyzéseket. Nem fáradtam bele, csupán elfutott az idő, s ha lehet írni, még több dolgom lett.
A szemműtétről már írtam, azt hittem, semmiség. Nem az.
Két hónap, mire elfogadtam, s az agyam is befogadta, s jól látok.
Aztán csak bámultam ezt a körülöttem habzó zűrzavart: a belpolitikát, a külpolitikát, a gyűlöletet, a taktikázást. Azt, hogy vége mindennek, ezer évek válnak semmivé, az ember olyan most is, mint valamikor volt, semmi fejlődés nincsen. A technikain kívül. Emberi fejlődés nincsen.
Egy kis beszámoló, kronológia:
Október közepe óta tanítok ismét, négy osztályban, heti 17 órában. Ami meglep, úgy érzem, frissen tartanak a gyerekek. Vállaltam egy érettségiző osztályt is, ez az igazi kihívás, hiszen én vagyok az ötödik magyartanáruk.
Közben elkészült Répceszemere iskolatörténete, az új verseskötet is nyomdába megy hamarosan, talán karácsonyra ki is jön. Érdekes lesz nyomdatechnikailag is. S kemény válogatás.
Lendván is voltam Jenővel egy hétvégén, a magyar intézetet köszöntöttük harmincadik születésnapján. A Kárpát-medencéből mindenfelől voltak, nagyon sok régi baráttal ismerőssel találkoztam.
Most Németországba készülünk, Csaba költözik ide vigyázni a házra és az állatokra.
