Kedves Jóska!
Hát elmetél te is. Mostanság nagyokat suhint a kaszás, viszi barátaimat, akiktől el sem tudtam köszönni. Még kis sem hevertem, Kerék Imre távozását, aztán te is rám vágtad az ajtót.
Utolsó leveledet olvasom, s a küldött verseket, amelyek közül egyet-kettőt közöltünk a szél-járásban. Aztán a postázott tiszteletpéldányra már nem válaszoltál. Azt hittem, szokás szerint valamin már megint fölkaptad a vizet.
Igaz, telefonálni már nem tudtál, vezetékes telefonunkat lemondtuk, pedig azt aztán szerettél. Telefonálni. Főként a nyolcvanas évek második felében.
Én úgy 1979 tájékán küldtem verseket az Új Forrásba, s te rögtön be is tettél néhányat. Én ezzel elindult egy se veled, se nélküled kapcsolat.
És sorban küldted a megbízásokat recenziók írására, s jelezted, hogy Imre (Monostori jobban szereti őket, mint a verseimet).
Többször aludtam nálad Pestre menet, amikor a bölcsészkarra jártam, s végigdumáltuk az éjszakát.
Nálad olvastam először a Beszélőt is.
Aztán 1984 nyarán, amikor másodszor is nősülésre adtad a fejedet, megkértél, hogy legyek tanúd. Persze, hogy elvállaltam.
Augusztus volt, szép augusztus. Fülig szerelmes voltál, s én örültem Neked és Zsuzsának.
És jött október, benne két versem és egy könyvkritikám, és az ominózus Nagy Gazsi vers. Amit én versnek nem igazán tartottam jónak, s miért értettem volna az NI áthallását.
Október végén Gazsi nálunk járt Óváron, s mondtam, büszke vagyok, hogy együtt szerepelünk a lapban. Ő csak legyintett, s mondta, hogy áll a bál.
A vers Kádár elvtárs figyelmét sem kerülhette el, hiszen egy buzgó esztergomi emberke följelentett.
Jött december, s egy levélben a meghívó és értesítés, hogy nívódíjat ad az Új Forrás írásaimra, menjek el Tatabányára átvenni. Mentem. Ülünk egymás mellett a szerkesztőségben, a másik oldaladon a drága Pálos Rozita kékben, s előhúztál egy levelet a belső zsebedből, s átadtad. Felmondóleveled volt, Havasi elvtárs aláírásával. A szerkesztőséget átszervezik, s te mehetsz ahova akarsz. Tanítani nem taníthatsz, mert megrontod az iskolásokat. Viszont esetleg diszkózhatsz.
Még a következő számban egy Babitsról és felelégéről írt tanulmányom megjelenhetett, s később egy a szamizdatról szóló, és elszakadtam a laptól. Attól a laptól, amit a szócséplőgéphajtók annektáltak.
S te visszamentél a tetőkre, és iszonyú sok levelet váltottunk, de lassan-lassan odébb sodort az élet. Neked szilencium, sorban visszaküldték a verseidet mindehonnét. Egyedül a Magyar Nemzet vállalt fel, régebbi veseidből közölt néhányat, hogy egy kis honoráriumhoz jussál.
Hozzám is elkezdett egy kis rendőr járogatni Győrből, mint később megtudtam, mindenkit föltérképeztek, aki az ominózus számban szerepelt.
Megjegyzem, soha nem vetetted meg az alkoholt, telefonjaid zöme is ebben az állapotban ért el, ezért le-le toltalak, Köszöntöttük persze az kattogást követően a hallgatózó elvtársat, hogy valóban volt-e valaki a vonalban, nem tudom.
Aztán jelezted, nem kapod meg rendszeresen leveleimet, mindig ajánlva adjam föl.
És a rendszerváltás eljövetelével a kultuszminisztertől állítólag kaptál egy levelet, hogy érezd magadat rehabilitálva.
Nem érezted.
S kapcsoltunk új szakasza jött el, beszerveztelek a Bécsi Naplóba, sorban jöttek ki köteteid, elváltál, új kapcsolat jött az életedbe.
Én folyóiratot alapítva végig számíthattam Rád, kemény, kikalapált, nagyszerű opuszaidat szívesen közöltem. Készítettem egy interjút is veled a Búcsú a posztmoderntől címmel, erre mindketten büszkék vagyunk. Évtizedek óta sem vesztette el aktualitását az, amit abban mondtál.
Igaz, az irodalmi életbe, ha van olyan ma, nem kerültél vissza, ezek után még azt is elkövették ellened, hogy egy jelentős irodalmi lap versrovat szerkesztője verseidet sértő megjegyzésekkel küldte vissza.
Kedves Jóska, halálod megrendített, mondhatom: megviselt.
Hadd búcsúzzak tőled most néhány verseddel, s utolsó leveled másolatával.
Találj megnyugvást odaát: Böröndi Lajos
