Emlékezés az 1954-es nagy szigetközi árvízre, annak 70. évfordulóján
1954 gazdag termést ígérő nyár volt. Az ötvenes évek társadalmi és politikai viszontagságai, ellentmondásai közepette is szépnek ígérkezett a nyár 1954-ben. Bőven volt csapadék, sajnos több is esett, mint kellett volna. Szigetközben, Rábaközben, a Hanság mentén, de az egész Kisalföldön késett az aratás. A Duna és a mellékfolyók már június végén is egyre áradtak. Nagy zöldár levonulása volt várható. A Duna alpoki vízgyűjtő területén még bőven volt hó, s napokon át az eső is rendületlenül esett. Minden együtt volt egy árhullám-sorozathoz. A vén folyó, az Öreg-Duna pedig napról-napra zordabbnak mutatkozott Szigetköznél is.
A győri árvízvédelmi központban munkálkodó tapasztalt szakembereknek rossz volt az előérzete. Szinte előre sejtették a veszedelmet. Mindent megtettek a készülő katasztrófa elhárítására. Éjjel-nappal folyt a védekezés a szigetközi gátakon és a győri védvonalakon. Még az iskolás gyerekek is homokzsákot töltöttek.
Elérkezett a július, megkezdődött az aratás. A nagy áradások követte belvíz Szigetközben, de másutt is elborította a gabonatáblákat, kukoricaföldeket. Honvédségi, rendőri, határőr csapatokat helyeztek – szerencsére időben – készenlétbe. A gátak erejét nehezen lehetne most minősíteni. Tulajdonképpen átjárt rajtuk a víz. Már a háború előtt, alatta és utána sem sokat törődtek erősítésükkel. Szinte törvényszerű volt, hogy a megáradt Duna egyszer alaposan elintézi őket, s mint Petőfi Sándor megírta híres versében a Tiszáról, ugyanolyan zúgva, bőgve szakítja át őket.
Az éjjel-nappali védekezés a szigetközi gátakon június utolsó és július első napjaiban vette kezdetét. Az áradás mértéke meghaladta az 1889-ben mért legmagasabb értéket. Hiába volt minden erőfeszítés, a katasztrófát nem sikerült elhárítani. Megbosszulta magát az a több évtizeden át tartó nemtörődömség, hogy nem volt nagy víz, nem is kell a gátakat erősíteni.
Kellemes nyári nap volt 1954. július 15-én, amikor a gátakat szinte már a lehelet tartotta Szigetköznél és 10 óra 10 perckor Ásványrárónál átszakította a gátat. Néhány órával később Kisbodaknál és Dunakilitinél is áttörte az árvízvédelmi töltéseket. A Duna akkor már régen kilépett a medréből, elborítva a helyenként több kilométer széles árteret. A rohanó áradat rázúdult a térség falvaira, az átszakadó gáton kiáramló 550 millió köbméternyi víz tengerré változtatta a Szigetköz alacsonyabban fekvő keleti felét.
Július 15-én délelőtt még Mecsér fogadta az ásványráróiakat. Jöttek lovas szekéren, mellé kötve a jószágok, a szekéren pedig a legfontosabb és értékesebb holmik.
Estefelé 5 óra után már Mecsér kiürítése is megkezdődött. Mosonszentmiklós, Lébény, Mosonszentjános, Moson voltak a befogadók. Köszönet nekik érte. Községünk lakóit nemcsak befogadták, hanem együttérzésük jeléül gyűjtést is szerveztek a károsultak javára.
“Egy teherautónyi asszony és gyermek Móvárra a Mofém gyári kultúrházába került, apáméknak Jánosházapuszta adott menedéket egy éjszakára, másnap Mosonszentmiklósra költöztek Horváth Imréékhez. Azóta is tart a szinte rokoni kapcsolat.
Az átszakadt gáton több napon át folyt a víz, okozva nagy károkat épületbe, terménybe és állatállományba. Mecséren is sok ház összedőlt vagy súlyosan megrongálódott. Amikor hetek múlva hazatérhettünk, megszeppenve figyeltük a felnőttek könnyezését az összedőlt házak láttán.”
Lassan normalizálódott a helyzet, folytatták az aratást az iszappal borított gabonában, ami elég sok fertőzést okozott. Elrendelték a kötelező védőoltásokat és megkezdődött a kutak szivattyúzása, fertőtlenítése.
Mindenkinek sok és fontos tennivalója volt a saját értékei körül, de a falu közössége érdekében is fontos szolgálatot kellett teljesíteni. Ebben élenjártak az önkéntes tűzoltók. Igaz a mondás: a tűzoltó oda megy, ahonnét más már elmenekül. Tisztelet és megbecsülés jár nekik érte, erre nagyon rászolgáltak.
Csaplár Zoltán, polgármester/Mecsér
