Néztem, hallgattam karantén-koncertjeit. Utolsó cédéjéről gyakran meghallgatok két-három szívemnek kedves dalt. Ismertem Jóskát, ha annyira nem is közelről.
Gyerekként a balfi állomáson laktunk, s 1967-ben a körülöttünk lévő erdőben táboroztak azok a katonák, akik a műszaki zárat építették a határon. Sokan bejártak hozzánk, anyám főzött néha nekik meleg ételt, ők hoztak gombát, konzervet.
Jóska is köztük volt. Mikor az óvári kulturális központ igazgatójaként meghívtuk egyszer, ő is megemlegette édesanyámat.
Ő és Cseh Tamás volt ennek a különleges műfajnak a két jeles képviselője, s mindkettőjüket Villonként véstem emlékezetembe, kóbor vagabundok voltak az irodalom virágos kertjében. Kedves vigécek. S most hallgatom őket az autóban, a dolgozószobámban, s dúdolom velük én is a verseket, amelyek fölmelegítenek ebben a fagyos tavaszban.
