Kovács K. Zoltán emlékére •
Az alábbi beszélgetés Kovács K. Zoltánnal 2004 tavaszán készült Akkortájt készítettem vele a Bécsi Naplóba és a Mosonvármegyébe is interjút. Talán 17 évvel később is érdemes elolvasni.
A gondviselés mûködik
–Tegnap a Bástya utcát említetted. Itt születtél.
– Valóban. Ma szülôházam helyén egy emeletes ház áll, a régit lebontották. Édesanyámnak volt itt varrodája. De nem csak itt születtem, lélekben itt is maradtam. Akkoriban a Fô utcában még pázsit volt, a libák és a baromfik között játszottunk.
– Tehát magyaróvárinak vallod magad.
– Igen, sok emlék köt ide. Magyaróvár a piarista gimnáziumáról és az egyetemérôl volt híres, én mind a kettôt megjártam. Itt érettségiztem, s itt szereztem 1943-ban diplomát.
– Tegnap, a köszöntô után azt mondtad, mintha életed folyamán az Isten játszott volna veled, sosem akartál politizálni, s mégis egyik pillanatról a másikra a politika közepébe találtad magadat.
– Pontosan ez történt. Emlékeim között ôrzöm, hogy édesanyám nem mindig ugyanazt az árat kérte ugyanazért a munkáért. Nekem ez nem nagyon fért a fejembe. Akkor azt mondta anyám, hogy tudod fiam, ennek nincs annyi pénze, ennek olcsóbban kell számítani!
Nem szabad elfelejteni, hogy Magyaróvár valaha megyeváros volt, abból zökkent le járási központtá. De fenn az ernyô nincsen kas társadalma volt, s én szerény körülmények között nevelkedô gyermekként állandó provokációk között éltem. Mindig volt megkülönböztetés a társadalomban. Édesanyám példája, s az a társadalmi élmény, hogy mindig érzékeny maradtam a szegény, nincstelen emberek iránt, alakított. Az agráregyetemet is ebben a szellemben végeztem. A piaristáktól kaptam indítást. Megtanultam tanáraimtól az érzékenységet a szegények, a társadalmi problémák iránt. Ebben a szellemben nevelkedve folytattam az egyetemi tanulmányaimat is. Nem készültem közéleti pályára. Ám
úgy látszik, a sorsnak más tervei voltak. Befejezve tanulmányaimat kinevezést kaptam az agráregyetemre, demonstrátornak. Éppen megkezdtem volna a munkát, amikor jött az üzenet, hogy adjam a nevemet az 1947-ben, ellenzékben induló Demokrata Néppárt listájához.
Ennek gesztusjellege volt. Ismertek a környéken, úgy gondolták, hogy szavazatokat szerzek, senki nem gondolt arra, hogy ebbôl politikai pályafutás lesz. Bejutottam a Parlamentbe.
Nyolc képviselôt választott ez a környék, abból ketten lemondtak, így kerültem az országgyûlésbe. Ez a fordulat természetesen megszabta további életpályámat is. Az akkori körülmények között egy ellenzéki politikus megfigyelésnek volt kitéve, az Államvédelmi Hatóság állandó figyelme mellett végeztük a parlamenti munkát. Mindebbôl adódott az a következtetés, hogy ha a mandátum megszûnik, akkor végtelenül ki van szolgáltatva az
ember a körülményeknek. Mi természetesen komolyan vettük az ellenzéki hivatást, s sok minden ,,terhelt” bennünket, amiért felelôsségre vonhattak volna a késôbbi törvények értelmében.
Ebbôl a helyzetbôl némi naivitással az emigrációt választottuk. Azért mondom,
hogy naivitással, mert nem számítottunk arra, hogy egy nemzedéknyi idô lesz, amit külföldön kell eltölteni. Az a vezéreszme irányított bennünket, hogy kimegyünk, és sürgetjük a Nyugat segítségét az ország felszabadítása érdekében.
– Elôre eltervezett csoportos emigráció volt?
– Tervezett volt. Hatan voltunk néppárti képviselôk, akik a végzett munka alapján éreztük, hogy nem tanácsos itt maradni. Rákosinak az volt a terve, hogy a Demokrata Néppártot befogja a szekerébe. Politikai ajánlata volt, hogy vegyünk részt a ’49-es népfrontos választásokon. Ez elôl a politikai csapda elôl is menekültünk. A koncepció az volt, hogy kívülrôl mozgósítjuk a demokratikus erôket Magyarország felszabadítása érdekében. Én voltam a pesszimista a társaságban, aki azt mondta, hogy az emigráció legalább öt évig fog tartani. Ebbôl harmincnyolc esztendô lett.
– Nem volt egy jó adag naivitás abban, hogy a Nyugat majd segít?
– Abszolút naivitás volt. A Párizsban kötött 1946-os második trianoni békediktátum értelmében a szovjet alakulatoknak Ausztria megszállása után el kell távozni a térségbôl, s csak egy összekötô, megfigyelô erôt szabad Magyarországon hagyni. Nem csak mi fiatalok, hanem komoly politikusok is számoltak azzal, hogy ez a szerzôdés megvalósul, és az oroszok kivonulnak Magyarországról. Nem így történt.
Az is a sorsnak a játéka, hogy én nem készültem újságírónak, rádióriporternek. Segédmunkás voltam Münchenben, amikor megszólítottak az amerikaiak, a Szabad Európa Rádió akkori szervezôi. Jelent már meg ott is néhány agrárpolitikai cikkem, s mondták, hogy nekik éppen agrárújságíróra van szükségük. Így kerültem abba a helyzetbe, hogy 1950. augusztus 6-án aláírtam egy szerzôdést, s ebbôl egy 35 éves szabadeurópás szerkesztôségi munka lett. Azt volt a szándékunk, hogy éltessük a reményt az itthon maradottakban, hogy a megszállás nem fog soká tartani. Sajnos a történelemnek más a ritmusa, mint
ahogyan mi elgondoltuk.
– 1956-ot Münchenben élted át?
– Münchenben és Bécsben. A magyaróvári tragédia után a nyugati rádiók a valóságnak nem megfelelôen tájékoztattak. Az a hír jött, hogy a magyaróvári sebesültek egy részét a burgenlandi kórházakba szállították. Én egyszerûen fogtam magam, és minden különösebb bejelentés nélkül kocsiba ültem, és jöttem sérülteket ápolni Burgenlandba. Természetesen nem volt igaz a hír, Bécsig jutottam el, így október utolsó napjait Bécsben töltöttem, ahol találkoztam azzal a delegációval, amely Gyôrbôl érkezett Bécsbe azzal a szándékkal, hogy segítséget kérjen részben az osztrák hatóságoktól, részben az Egyesült Államoktól. Azonban ez a segítségkérés is süket fülekre talált, és sajnos ennek a delegációnak egyik tagját késôbb halálra ítélték, s az ítéletet végre is hajtották.
– Tihanyi Árpádról beszélsz?
– Igen, Tihanyi Árpádra gondolok, aki tagja volt ennek a delegációnak, a másik saját sógorom, Timaffy László volt, aki késôbb ugyancsak börtönbe, internáló táborba került.
Visszatérve Münchenbe levontam a konzekvenciát a tapasztalatból. Az a Nyugat, amelynek a nevében mi szabadságot ígértünk a rádión keresztül, az a
Nyugat cserbenhagyta ezt a forradalmat. Ami azt a konzekvenciát jelentette a számomra, hogy a szabadság és a függetlenség erôi itt érlelôdnek a térségen belül. Arra számítani, hogy a Nyugat felszabadítja ezt a térséget, illúzió. Ettôl kezdve nagyon gondosan figyeltem az országon belüli reformkísérleteket.
– Harmincnyolc évig nem voltál Magyarországon. Milyen országot láttál, amikor visszatértél?
– Ôszintén szólva magam is meglepôdtem. Elképzeltem valamiféle érzelmi rohamot, hogy újra láthatom a szülôföldemet. Ez nem következett be. Magyaróvár nagyon szomorú képet nyújtott. Akkor még a Magyar utca nem volt sétáló utca. Leromlott, kopott házak fogadtak. Szívszorító volt az élmény. Fölmerült a kérdés, mi történt itt a negyven év alatt?
Azt is hozzá kell tennem, hogy nem volt veszélytelen az út. Kaptam is üzenetet a gyôri rendôrségtôl, hogy szívesen látnának egy beszélgetésre. Az üzenet közvetítôjétôl azt kérdeztem,hogy lesz-e neki baja abból, ha én nemet mondok. Ô azt válaszolta, hogy ennek nem lesznek következményei. Így nem kerültem érintkezésbe rendôrségi, államvédelmi hatósággal.
Találkozva egykori barátaimmal, akiket ’49-ben elhagytam, arra a következtetésre jutottam, hogy azokat a tapasztalatokat, amelyeket Nyugaton szereztem, nem csak agrárvonatkozásban, hanem a keresztény pártokkal való kapcsolatom alapján, megpróbáljam itthon is hasznosítani. Így vettem részt az egykori Demokrata Néppártból újjáalakult Kereszténydemokrata Néppárt újraélesztésében régi képviselôtársaimmal együtt. Létrehoztuk a Barankovics Alapítványt, ami arra nyújtott lehetôséget, hogy a politikai kultúra terjesztésével
foglalkozzak. Előlrôl kell kezdeni a politikai mûveltség felépítését. Egyfajta rendszeres oktatásban kell részesíteni a társadalmat. Ez nagy munka. Van feladat elég.
Nagy kérdés az, hogy egy gazdag keresztény hagyományokkal rendelkezô ország miért nem tudott kibontakoztatni egy olyan erôs kereszténydemokrata pártot, mint amilyen a nyugati országokban tapasztalható, és amelyek Európa fejlôdését a második világháború után meg is határozták. Valószínû, hogy itt sikerült olyan mélyreható tudati változást elérni a társadalomban az egyoldalú szellemi és politikai ráhatás következtében, ami ezt megakadályozta.
– Ráadásul most kettôs a veszély, hisz itt van egy másféle fogyasztói kultúra, ami nem azonos a korábbiakéval.
– Pontosan errôl van szó. Ma nem egy sikeres és jóléti nyugati társadalomhoz csatlakozunk. Ez a társadalom is magán viseli a fogyasztói társdalom jegyeit. Nem arról van szó, hogy a Kelet csatlakozik Nyugathoz, hanem arról, hogy egy egységes Európának kell új utat keresni. Egy állandó mozgásban lévô világban élünk, egy útkeresô világban, és ebben az értelemben jó partnerei lehetünk a nyugati társadalmaknak.
Böröndi Lajos
