Október. Más, szerencsésebb népeknél a rozsdálló ősz, a bágyadt napfény, a betakarítás hava. A kamrák feltöltéséé tél előtt. Puha álmoké, békés sütkérezésé az aranyló ragyogásban.
Nekünk Arad hava, kampók hava, vér hava, megtorlás hava, fegyverropogásé. Levetkőztetett, megalázott testek hava Arad bitófáinál. A mártíromság hava, a sóhajtásoké és könnyeké. Sortüzek hava, forradalmaké. Kampóké, véres szögeké.
Forradalmak érnek forradalmakhoz, Arad 1956-hoz, 2007-hez: a gyilkosok mindent elkussoltató vágya fölerősíti az összetartozás élményét. Nyelvre, vallásra való tekintet nélkül. A hallgattatásra kényszerített száj a szemek beszédjét.
Mert mindig az áldozatnak van igaza. A holtában is megszégyenítettnek.
Az életjelet nem adó testen emberi törvényt tenni a legszörnyűbb tettnek számít ezer évek óta. Arad lemeztelenített testjei, a dróttal hátrakötözött testek arccal a földbe lökése, a sírokon parádézó rendőrlovak patkó nyoma olyan gyalázat, amely elkövetőire üt vissza. Amire nincs bocsánat.
