Mezey László Miklós: A részletektől a szintézis felé

Böröndi Lajos újabb verseiről

Amikor a hetvenedik életévéhez közeledik egy aktív, termékeny költő, műveiben akarva-akaratlanul a szintézis kialakítása felé halad. Versei egyenként és együtt rendre az összegzés, a nagy egész formálódásának jegyeit mutatják. Így van ez Böröndi Lajos esetében is, azzal a sajátossággal, hogy versvilágának karaktere évtizedekre visszamenően állandó, és a költő mégsem ismétli önmagát. Megújuló frissességének titka – írtam a Megégett idő című kötete (2020) kapcsán –, hogy folyvást újabb részleteit mutatja föl az általa meglátott világnak, újabb vonásait, árnyalatait jeleníti meg gondolatainak és érzéseinek, ráadásul mindig érzékletesebbé, kifejezőbbé teszi hagyományos költői képeit. Mindegyre képes újabb és újabb mozaikdarabkákat illeszteni versvilágához, miközben tanult példáit ötvözi eredeti meglátásaival. És mindehhez járul az ezredforduló óta költészete szintézisjellegének megerősödése, az életmű kikerekítése, miközben a legtöbb darab, ha látenciával is, de visszautal korábbi lírájára.

Böröndi Lajos a lírai realizmus képviselője. Egyszerűen, tiszta hangon szól; távol marad az izmusoktól, kerüli a divatos irányzatokat, a posztmodern szövegalakítást, a szómágiát. Határozott körvonalú, nagy teherbírású versszerkezeteket alkot, amelyek jól áttekinthetők; szóképei maguktól értetődők, nyelvezete könnyen befogadható, versbeszéde természetes egyszerűségével vonzó. Kerül minden sallangot, töltelékszövegelést, ugyanakkor nem is szófukar; minden szóképe, szintagmája, szava éppen a helyén van, és pontosan betölti funkcióját. Gondosan formált tömörséggel és letisztult formák között alkalmazza a klasszikus műfajokat, alakzatokat, a hagyományos verselés eszközeit és modorát. Például Radnóti Miklós haláláról szólva így:

„Az ember végül fölnéz az égre,
november kilencedike.
Ennyi az élet, szép és szörnyű,
lassú harangszó ér ide”

(Radnóti lázbeszéde)

Mégis miben, miért egyedi ez a versvilág?

Mindenekelőtt azért, mert a költő a lehető legtermészetesebb módon, mindenfajta erőlködés, csináltság nélkül beszéli a líra nyelvét. Mondhatnánk, példája annak, hogy vannak költők, akiknek az anyanyelve a versnyelv. Nem tanult közlésmód, hanem veleszületett képesség. Ebből következően szövegei maguktól értetődően képszerűek, eredendően fölidéző hatásúak, nemes egyszerűséggel valósítva meg a versírás egyik legbensőbb titkát: a konkrétság, a tárgyiasság áttételek nélkül, szinte önmagától és közvetlenül mély tartalmak, fajsúlyos üzenetek hordozója tud lenni. Hogy ez az ösztönös alkotói képesség, ez a poeta natus személyiségből fakadó készség hogyan működik, arról naplójegyzeteiben – Feljegyzések a Hold túlsó oldaláról. Napló 2007–2010 (2022) – vallott több helyütt is. Átlátható, könnyen befogadható képei belsejéből rendre fölsejlik a fogalmi, érzelmi, lélektani, eszmei, történeti, erkölcsi üzenet. Például így:

„Mint a meglőtt szarvasok
szeméből ahogyan megszökik az ég.
Késpenge vékony lesz a fény,
ahogy a papírlap leég.

Belőlünk is úgy fogy el,
akár a lőtt szarvasból, az élet.
Még reménykedünk, hogy jobb lesz
majd a következő nemzedéknek.”

(Remény)

Az intellektuális tartalom, a verset létrehozó gondolat, a metaforikus jelentés, az emberi-lelki üzenet a mű mélyebb rétegében található, de korántsem elrejtve, nem megfejtendő gondolati zárványként, hanem szinte magától föltáruló mondandó gyanánt. Gondolat és kép, tartalom és forma funkcionális összhangja Böröndi költészetében egészen közelről megfigyelhető.

Lírájának másik fontos sajátossága, hogy hiányzik belőle a végtelen. Böröndi Lajos nem az univerzalitás ábrázolója, minden kontúros képe egyetlen szilárd keretbe illesztett valóságdarab. Az időnek egy-egy kimetszett pillanatát rögzíti, a térnek is egyetlen szegmensét írja le, gondolatainak egyetlen futamát, érzelmeinek egyetlen hullámát rajzolja meg. A megragadható, a megjeleníthető valóság egyetlen, pontosan körülírható részletére veti figyelme erős fénycsóváját. Ha a világ életfolyamatait filmként képzeljük el, akkor a költő rendre egyetlen képkockát ragad ki, a múltból egyetlen mozzanatot, a személyiségből egyetlen jellemvonást, a létezés nagy egészéből egyetlen momentumot, karakteres vonást. Böröndi Lajos abban a tekintetben nagy, ahogyan az ábrázolandó konkrét részletet kiválasztja az életmozzanatok sokaságából. Tévedhetetlenül rátalál arra az apró momentumra, a létezés teljességének arra a pici mozaikdarabkájára, amelyik – cseppben a tenger módján – hordozza a nagy egész karakterét. Mint a kiváló fotográfus, jó szeme van a világ és az ember teljessége darabkájának, az univerzum szemcsényi részletének megtaláláshoz. Olyan életmozzanatot – vagy inkább moccanást – választ ki, amely képes hordozni a dolgok egészének természetét, illetve a költő üzenetének megfogalmazásához szükséges matériát. Azt a tanulságosan szemléltető életmozzanatot ragadja meg, amiért a vers íródik. Vagyis pillanatfelvételeket alkot, látványelemeket rögzít, a részletekre fókuszál. Például így:

„Se tél, se tavasz. A kettő közti csöndben
a sötétségből hirtelen kibújik a Nap.
Füttyögnek a rigók, ők biztosan tudják,
hogy mindjárt itt van a pillanat.”

(Várakozás)

E líra harmadik sajátos és fölöttébb rokonszenves vonása, hogy a költő nem szégyell „szép verset” írni. A neoavantgárd, az experimentális líra, a posztmodern, a slam poetry, a verbális performansz távol áll tőle, sosem vonzották az aktuális divatok; poeta natus mivolta, vele született versalkotó képessége megóvta az efemer irányzatok csábításaitól. Hagyományos formákat követő, sokat mondó, velősen tartalmas és szépen szóló verseket ír; az újabb darabokon, az ezredforduló óta keletkezetteken pedig észrevehető a szintézisben gondolkodás megannyi jele, az akart vagy szándéktalan összegzés és visszatekintés igénye. Klasszicizáló alakzatok, tradicionális formák és ismerős ütemek keretében szól. Például így:

„Csodálattal nézem a fát
ujjhegyén a szendergő rügyeket,
s azt, ahogyan éled az élet.

Soha nem adja föl,
nagy tanítómester a gyönge
fagyban is a természet”

(Csodálattal nézem)

Talán e haikufinomságú, leheletsúlyú, mégis sokat mondó vers is szemlélteti: Böröndi Lajos költői jelentősége abban áll, hogy a valóság megörökítendő részletét – jelen esetben a faág végén kifeslő rügyet – a maga természetes és egyszerű mivoltában, ugyanakkor tipikus jelentésében ragadja meg, mint a jó szemű fotós, akinek a dolgok meglátásában mutatkozik meg a tehetsége. Hiszen már több ezren lefényképeztek egy-egy rügyező gallyat, mégis akad jó néhány kép, amelyik a fotóművészet kiemelkedően értékes darabja. A meglátás a lényeg, az ábrázolás ettől kezdve már szinte gyerekjáték. Böröndi a leginkább sokat mondó, az egészről legtöbbet eláruló életmozzanatot képes elkapni és érzékletesen megörökíteni.

***

Megjegyzendő, hogy szerzőnk soktémájú költő, miközben lírai motívumai a leghagyományosabbak, mint az idő múlása, a történelem megannyi tapasztalata, a szülőföld otthonos vidéke és az izgalmas, mégis ismerőssé váló idegen tájak varázsa, aztán a hit, az emberi értékek és gyarlóságok. Ebben a kötetben öt tematikus ciklusban jelennek meg főbb témái: a letűnt gyermekkor és a család (A tej íze), az elmúlással való szembenézés és a világ bajaival való leszámolás (A végső kihallgatás), a melankolikus hangulatok, elégikus helyzetrajzok, tűnődő gondolatok (Megállított szívverés), a természet törvényeiben is megmutatkozó időmúlás (Naptár), valamint a közügyi gondok sokasága, így a politika és a múlt idejű politika, vagyis a történelem (Vlagyimir Iljics hazamegy). Ebben az öt fejezetben – hol látványosabban, hol halványabban – föltűnik a költő minden fontosabb gondolatköre: az idő erodáló ereje, a táj lélekemelő élménye, a megtartó hit, a nemzet sorsközössége, a történelem számos csapása; ezúttal a szerelem, az intim vonzalmak és érzelmek csupán búvópatakként tűnnek elő és el. A szerző figyelme az elmúlás mellett a nemzeti, a lokális közösségi, a családi, az egyéni elköteleződésre irányul, mintha újabb verseiben az ember felelősségérzetére, múlttudatára koncentrálna. Mintha a szépségvágy mellett a lelkiismeret, a felelősségtudat és az ebből származó aggodalom foglalkoztatná leginkább. Ezért érezni úgy, hogy a kötet darabjainak alapélménye a múltba tekintő személyiség megannyi tapasztalata, a család, az otthon, a szülőtáj, a közösségi kötődés, a társadalmi és nemzeti összetartozás.  Például így, ebben a Márai Sándor emlékét idéző versben:

„Olyan világ jött el,
ahol a kurtizán partizánná érett,
ahol a férfi nő és a nő férfi.

Ahol háborúk dúlnak, de
mások vére nem fáj.
Ahol az igaz szót senki sem érti,
ahol a becsület szégyen.

Olyan világ jött,
de szájba pisztoly mégsem.”

(Parafrázis)

A költő életérzése elégikus, kedélye melankolikus, hiszen látja az idő múlásának hatását, és érzi az elmúlás fájdalmát, az ember megannyi vétkét, a szomorúság sok-sok okát. Mégsem jeremiádot, fájdalmas fohászt ír, hanem belenyugvó – ritkábban ironikus felhangú – elégiát. A sokat tudók, a tapasztalt emberek elnéző mosolyával tűnődik a megváltoztathatatlan jelenségek fölött. Mondottam, idődimenziója alapvetően a múlt, és ami a múltban megtörtént, az megváltoztathatatlan. Legföljebb tanulni lehet belőle, hogy a múlt többé ne ismétlődjék meg. A múltat tehát csak tudomásul venni lehet, esetleg ítéletet mondani fölötte. Innét származik Böröndi Lajos rezignációja, belenyugvó attitűdje, elégikus életérzése:

„Sötét lesz hamarosan, a tönkretett
világ magányosan tovább kering.
Hova lettek az álmok? Az ember
csak beletörődve legyint”

(Hova lettek az álmok?)

Vagy ekként:

„Ez az utolsó versem,
olvasd vagy ne olvasd el.
Ezt is a szélnek írtam,
a szélnek meg jómagamnak”

(Ez az utolsó)

Netán így:

„Fekszenek a vastag mész alatt
álmaink egy szép és jó világról”

(A csapó int)

Másutt meg így:

„Ahogyan lassan csöndbe hull
a zajos csörömpölő világ,
néhány eszméletlen óra,
s minden zöröghet tovább”

(Döglött légy)

A költő belátja, nemcsak a múlt megváltoztathatatlan, de a közelgő vég is kikerülhetetlen. Ilyen szűken kimért keretek között zajlik az egyszeri élet, azaz a fontos vagy elhanyagolható életmozzanatok, a megőrzendő és a feledhető pillanatok sokasága. A lírikus meg egyet tehet: éles szemmel megragadja ezeket, és finom tollal ábrázolja, hogy a szintézis részét képező pillanatok ne csak őt, de másokat is megérintsenek.

Böröndi Lajos: A végső kihallgatás. Versek (Mosonvármegye Kiadó, Feketeerdő,  2023)