Van olyan, hogy egy verssor eltalál, s évtizedekig ragyog bennünk, és végigkísér életünkön át. Van olyan is, hogy csak érezni akarjuk és érteni nem. Van olyan, hogy valakit csak családi nevén nevezünk, s ez az egészet olvasztja magába. Nevet, történetet, történelmet, emberi és nem emberi világot.
Vagyis van olyan, hogy Bartók, Illyés, Pilinszky.
,,A tengerpartra kifekszik a tenger.” Meg: ,,Alvó szegek a jéghideg homokban.” És aztán forgolódunk ágyunkban, és érezzük a végtelen magányt.
Pilinszky János száz éves lenne. Az elérhetetlen jeges hegycsúcs, a botrány. A felszabadító, aki a verset a világ tengelyévé varázsolta, s aki rávilágított arra, hogy vannak belső tengerek, s hogy az ember történelme szenvedéstörténet, tettei botrányosak. S hogy Isten meghívottja szűk börtönébe zárva keresi a létezés értelmét.
A hetvenes években a világra csodálkozó ember felszabadító élménye volt Ő. S hirtelen megértettük, lehet a csöndet úgy versbe fogni, hogy az fájjon. Hogy a versbeszédből minden kihulljon, mint a rostán kipergő fölösleg. S megértettük, hogy a vers titok is, és megfejthetetlen, hámozhatjuk mint a narancsot, értjük, látjuk, aztán nem értjük és nem látjuk, de lehunyt szemhéjunk mögött lüktet.
A vele való találkozás drámai, villámcsapásként éri a versolvasó embert. Összekoccanó rímei, egymáshoz – egymásból alig következő sorai kínzó szomjúságot okoznak. És belehalunk ebbe a szomjúságba.
Sok mindenre alkalmas és alkalmatlan az évforduló. Ritkán arra, hogy az ember egyben újra végigolvassa az egészet. Pedig ezt tettem én, és rám omlott a felismerés: Pilinszky János életműve a legnagyobbak közül való, a mindig elővehető, a mindig olvasható, mert minket fejez ki.
A koncentrációs táborok botránya, léte indította el benne a fölismerést, hogy a megváltatlan ember vágya megváltásra az emberiség legnagyobb óhaja.
Számomra napi olvasmány a tékozló fiú huszadik századi olvasata: az Apokrif. S mindig remélem a megtalálást, a hozzá vezető út végén a föloldozást, hogy a csorgó könnyek vájta ráncok, az üres árkok elhozzák a katarzist.
De még a megtisztulás, a megbékélés nem következett be.