2.8 C
Mosonmagyaróvár
2024. november 7, csütörtök

A tengerpartra kifekszik a tenger – Pilinszky 100

Van olyan, hogy egy verssor eltalál, s évtizedekig ragyog bennünk, és végigkísér életünkön át. Van olyan is, hogy csak érezni akarjuk és érteni nem. Van olyan, hogy valakit csak családi nevén nevezünk, s ez az egészet olvasztja magába. Nevet, történetet, történelmet, emberi és nem emberi világot.
Vagyis van olyan, hogy Bartók, Illyés, Pilinszky.
,,A tengerpartra kifekszik a tenger.” Meg: ,,Alvó szegek a jéghideg homokban.” És aztán forgolódunk ágyunkban, és érezzük a végtelen magányt.
Pilinszky János száz éves lenne. Az elérhetetlen jeges hegycsúcs, a botrány. A felszabadító, aki a verset a világ tengelyévé varázsolta, s aki rávilágított arra, hogy vannak belső tengerek, s hogy az ember történelme szenvedéstörténet, tettei botrányosak. S hogy Isten meghívottja szűk börtönébe zárva keresi a létezés értelmét.
A hetvenes években a világra csodálkozó ember felszabadító élménye volt Ő. S hirtelen megértettük, lehet a csöndet úgy versbe fogni, hogy az fájjon. Hogy a versbeszédből minden kihulljon, mint a rostán kipergő fölösleg. S megértettük, hogy a vers titok is, és megfejthetetlen, hámozhatjuk mint a narancsot, értjük, látjuk, aztán nem értjük és nem látjuk, de lehunyt szemhéjunk mögött lüktet.
A vele való találkozás drámai, villámcsapásként éri a versolvasó embert. Összekoccanó rímei, egymáshoz – egymásból alig következő sorai kínzó szomjúságot okoznak. És belehalunk ebbe a szomjúságba.
Sok mindenre alkalmas és alkalmatlan az évforduló. Ritkán arra, hogy az ember egyben újra végigolvassa az egészet. Pedig ezt tettem én, és rám omlott a felismerés: Pilinszky János életműve a legnagyobbak közül való, a mindig elővehető, a mindig olvasható, mert minket fejez ki.
A koncentrációs táborok botránya, léte indította el benne a fölismerést, hogy a megváltatlan ember vágya megváltásra az emberiség legnagyobb óhaja.
Számomra napi olvasmány a tékozló fiú huszadik századi olvasata: az Apokrif. S mindig remélem a megtalálást, a hozzá vezető út végén a föloldozást, hogy a csorgó könnyek vájta ráncok, az üres árkok elhozzák a katarzist.
De még a megtisztulás, a megbékélés nem következett be.

Korábbi hírek

Meghalt Kósa Lajos – Mosonmagyaróvár nyugdíjazott egyetemi docense

Dr. Kósa Lajos címzetes egyetemi docens, nyugalmazott földművelésügyi minisztériumi vezető főtanácsos, Wittmann Antal-díjas Óvári Gazdász volt. Középiskolai tanulmányait a nagyhírű csurgói Csokonai Vitéz Mihály...

Kárpát-medencei partnerszervezetek látogattak a Felvidékre

Baráti találkozót szervezett a CSEMADOK       Mintha a magyarságot országokon átívelő, láthatatlan fonalak kötnék össze, amelyek szakítószilárdsága sok száz kilométer távolságot is kibír. Amikor a Csemadok...

Az 1954-es nagy árvízre emlékezünk

Emlékezés az 1954-es nagy szigetközi árvízre, annak 70. évfordulóján   1954 gazdag termést ígérő nyár volt. Az ötvenes évek társadalmi és politikai viszontagságai, ellentmondásai közepette is...

Meghalt Kovács László

Szörnyű év, (évek?). Sorban mennek el barátaink. Kovács Laci, aki "mindig van", egyszerűen elment. Sok jó tanulmányt írt a szél-járásba, jó tanár volt a...