23.6 C
Mosonmagyaróvár
2024. május 25, szombat

A szíven döfött remény (Péntek Imre kritikája)

Péntek Imre    

Szíven döfött remények

Böröndi Lajos: A végső kihallgatás

 

Észak-Dunántúl már több évtizede kitermelte a maga tehetségeit. Győrben Villányi László nőtt jelentős alkotóvá, Tatabányán Jász Attila vált komoly tényezővé, Sopronban Kerék Imre  klasszicizáló teljesítménye aratott elismerést. Mosonmagyaróvár gyakran kimarad a figyelemből. Pedig az ott élő és „dolgozó” – azért jó szó, mert a költészet mellett számos más területen is tevékenykedik – Böröndi Lajos már rég megérdemelte a kritika és az olvasók érdeklődését. A legrészletesebben – a nem rég távozott Kerék Imre, a mester – írt a mosoni lírikusról. Első kötetéről szólva hosszabb tanulmányában a következők olvashatók:

„Miben állt ennek az első kötetnek az újszerűsége, minek köszönheti ma is meglepő, azóta sem avuló, halványodó frissességét? Részben talán annak, hogy noha nem lehet nem érzékelni kötetében néhány rokoni hangú jelentős kortárs költő rejtett hatását (Kormos, Pilinszky, Hervay Gizella és mások) mégis: a kötet egészét tekintve, e hatásokon túl Böröndi sajátságosan egyéni hangvételt, stílust, verselést alakított ki magának és szerencsésen ötvözte szintézissé a tanultakat. Képalkotó leleményeivel versenként újra meg újra képes meglepni, elgondolkodtatni az olvasót, metaforái, szokatlan szókapcsolásai új értelmet kölcsönöznek a megszokott vagy túlságosan elhasznált szavaknak”. A 17-dik kötet – azt hiszem – az egyik legjobb, legeredetibb gyűjtemény, nem éppen kedvcsináló, de  a szeretet empátiáját megőrző szöveg, sugalmazása első látásra kitűnik a hasonló könyvek közül. Erre figyelt föl a fülszöveg írója, Jánosi Zoltán irodalomtörténész is, amikor „egyszerre megörökítő és teremtő szeretetről” értekezett kis esszéjében. Ez a hangnem ütött meg Hamvas Béla Tabula smaragdina című értekezésében, amiben a következőket írja: Ma minden civilizált ember sorsa és az egész emberiség sorsa már csak a civilizáció bonyolult morális-politikai-gazdasági-társadalmi-pszichológiai szerkezeténél fogva is válságban van. Minden ember és az egész emberiség több egymással nem egyező sorsot egy időben él. Az ember sorsát konfliktusai határozzák, meg és az dönti el, hogy e konfliktusokat hogyan, főként milyen színvonalon tudja megoldani.” Hasonlóan látom én is – Bőröndi új kötetének nyomasztó igazságait, mert a „metafizikai horizont” is besötétült.

A rózsa virítása a nyitó versben megelőlegezi a vigaszt, de a válság jelei egymás után homályosítják el a fel-csillanó távlatokat. Látni fogjuk, ezt fordítja le Böröndi a saját életére… Ami nem kezdődhetne mással, mint a gyerekkorával. (Sőt, az egész ciklus címe is ez lett.)  Ám a gyerekkori ízek világát nem őrzik a mai tejesdobozok, a „mindaz a jó”, az egykori hangulat édessége is elsüllyed az „emlékek mély kútjában”. Az elárult gyerekkor – lehetne elárvult is – is eltávozik. Halljuk Cseh Tamás dúdolását, megfigyelhetjük a feltoluló keserűséget, „nincsen visszaút”, „a ringató anyaöl” is a semmibe tűnt, csak Az Élet múlásáról – ahogy egyik versben olvashatjuk – lehet elmélkedni. A „mégis-morál” azonban működik, itt is olvasható: Mégis megérte”. Böröndi is búcsúztatja nemzedéke világát, új csodák születnek, a megújulás iramlása megállíthatatlan. A végeredmény: régi kövek a tenger partján. Ezzé válik a letűnő egyének tömege. A széttépett fényképdarabkák havazása már az új, metafizikai telet jelzi, a korai elszánások sem bírják megállítani az idő vonulását. Böröndi  megfigyeli: „ahogyan éled az élet”, és a „szendergő rügyek” soha nem adják fel. Az örökös nyár illúziója elúszik, a vadsóska íze eltűnik, a felnőttséghez hozzátartozik ez a betonná keményült béke”. Eljön a föladás ideje, bármilyen szépek a nyári fények, előbb-utóbb a Megszületetthez vezet az út. Ez már a vigasz az elmúlás díszletei között. Előbb-utóbb Böröndi, a nagy évszak festő, számtalan alkalommal – ebben a kötetben is – kifejezi csodálatát az ősz előtt. Az ősz az elnémulás ideje, amikor felfedezi az ember: hogy Isten tenyerén ültünk, és „nem bánjuk, hogy nincsen jövő”. A kiméletlen elmúlás csak a semmit tartogatja, ahogy a Most múlik el című vers intonálja, „az Ő rendje” ezt írja elő, alig halljuk a világóra ketyegését. Mi az igazi „emlék”? A gyerekkor szemhéjak mögé csukott világa. A dermesztő idősíkok között fel-felvillan valami remény, „s magunkba szívjuk az illatot”, elszédülve a mámoros ragyogástól. Ezek a kis epizódok adnak vigaszt a deprimáló hangulatok között. Ilyen például az őszi Szeged képeinek idézése, melynek szépsége lenyűgözi a költőt. De ilyen a szerelem is, melynek illatával nem lehet betelni. De a Varsó-legenda is maradandó élmény, (Szerelmem: Lengyelország). A Faludy-ébresztés már némi romlásba fúl, a beomló távlatok, a háborús félelem miatt. S a végső konklúzió nem lehet más: „Az ember / csak beletörődve legyint.” (Hová lettek az álmok?)

A megszülető kisded – a jelennel  összeérő a múltban  – lehet, hogy eléri célját,

de az istálló melege már kevés. A vers sem íródik tovább, a dirib-darab élet télre készül, és az álcázott félelem döbbenten nézi: elfut a vonat”. A szemhéjak mögött ott dereng a múlt vigasza, ám az illúziókba menekülés már nem segít.

A Végső kihallgatás ciklus – mely a kötet címét is adta – az elkerülhetetlen szigort sugallja. Ebből nem lehet kihátrálni, pedig ez csak az utolsó előtti próba. Hisz még hátra van a „végítélet”. A történelem is felelős, ahogy A csapó int című vers írja: „ a történelem / legépuskázott emlékei a mészben”.

Nincs menekvés, a „a hamis csillogás imádata” átjár mindent, s az öröklét átcserélődik egy múló pillanatra. A legváltozatosabb félelmek kísértik a költőt, és az összegzés végén az öregség ásít, a „nemlét előszobája, az örök csönddé”, és miközben eluralkodik a metafizikai vacogás, „elmegy a villamos”, a köznapi dolgok gördülnek tovább, még akkor is, ha a minden megfoghatatlan széthullásban, mindegy, béke van vagy háború, a köznapi örömök is szétfoszlanak. Az ahogy az Egy hétköznapi reggel-ben is olvasható, amely elnyeli a reményteli tapasztalatokat. S a felejtés, „a leggyilkosabb parancs”, betemeti a múlékonyság ásító gödreit.

Bár Böröndi az elsikló idő egész tárházát felidézi, mégsem tudja kioltani az emlékezés apró mécseseit. Olykor „a hóhérok kivégzésre készülődése” zavarja, máskor az 1956-os Magyarország, amelyben cellák lakói kerülnek terítékre. Hamvas a Mágia szutrában írja: „a létezés megrongálódásáról mindenkinek, bármilyen homályos, érzületszerű, bizonytalanabb tudomása van. A bűn, az őrület vagy a betegség (járvány) ténye minden embert kényszerítően figyelmeztet arra, hogy a szellem, a lélek és a test megzavarodott.” Vagyis válság van. Böröndi ennek az örvényéből keresi a kiutat. Aztán megállapítja: Nincs bocsánat. A rosszak félelme nem tűnik el, belső undorrá zsugorodik, és ebből a kiszolgáltatottságból nem lehet szabadulni. A kölcsönös félelem megzavarja a bűnöst és ártatlant. S ez a csapda folyton ott leselkedik. A megroggyant önérzet azt követeli: „ne írj érthető verseket”. Az öndokumentáció teljesen fölösleges. Talán mégis van egy kivezető út. A fohászkodás az Úrhoz, a spiritualizálódás. A költő karácsony-élménye többször is visszatér. És az Ülünk, az őszi csöndben című versben megemlíti: „Együtt éltük meg az elmúlt időt / Isten tenyerén…”

Ebben a védettségben minden könnyebb. Könnyebb Petőfivel társalogni, meglátni a magát elsíró Istent, s a kedvestől a ringatást élményét kérni. A fölismerés szinte elkábítja: „És felzeng az égi zsoltár”. Az Isten-érv itt nem csak a társadalmi parancsból adódik, hanem az égi morál megnyilatkozása is: Karácsony égői égnek”. A megszülető „utolsó vers” szintén az istentelen világból üzenet, s még súlyosabb ítélet sújt le: „Az embernek úgyis vége”. (Ez az utolsó)

A Fekete karácsony kétségtelen az egyik mélypontja a kötetnek. A minden mindegy érzés elhatalmasodik, és a korábban bizalmat és reményt hordozó ég: üres. A felejtés, a múlt a jelent csiklandozza, s a korábbi párbeszédre kényszerített Úr: a „semmi foglya”. Talán az égi gyermek keresése az egyetlen vigasz, Karácsony fényes csillaga azonban még világít a „magas égen”. És sorjáznak negatív jelenségek, mint az Elmaradt feltámadás, „Jobb volna élni”, mint a növények a földben, s a „megváltásra törekvést fölváltani a megváltottak boldogságára.” A csapongó lelkiállapot azonban nem nyugszik, hisz az élet szépsége elkábítja a kételkedő lelkeket, hogy az Újra ragyog-ban írja: „Jó újra élni, / látva mennyi szépség van / ebben a megroggyant világban”. Böröndi a kötet végén még tesz egy-két próbát. Szabadság című verse a szabadság illúziójával számol le: „A remény, hogy világ jobb lesz, / és a szabadság szabadabb? / Nevetséges, ha még tudsz nevetni / a beszakadt ég alatt.”

Az emberi kiszolgáltatottság variációit tárja elénk a költő, a vízen elsimuló körök játékát idézve elénk. Talán még vigasz „édesanyám álma”, a generációk üzenete, a gyerekkor, a múlt apró, ezernyi, de múlandó öröme.

S Böröndi sem tudott ellenállni az idő múlása megjelenitésének, a Naptárnak. Egyébként is, egyik legnagyobb  megfigyelője a múlandóság változatainak. Persze, a hangoltság a hónapokon is érezhető: „Elmúlik majd ez az év is… Aztán minden változatlan”.

Az emberi lét epizódjai suhannak át a hónapokon, a forradalmas március, a májusi vágyakozás, július „vörösen felvillanó lobbanása”, s megjelenik szeptember „lusta napsütése”. És a sorrendből nem maradhat ki Mosonmagyaróvár sem, a tűntetők emlékezetes áldozata, akik lekaszált fűként „dőltek egymásra véresen”. S a december igazi záróakkordja a napok vonulásának. Felágaskodik a költői hiúság, „ A félig kigondolt vers izgatott”, a teremtés isteni terve ellen pedig hiába lázadunk.

Van egy sor az Október című versben: „Száz éveket / radírozott ki a reményből a történelem.”. amit történelmi érzékenységnek tudnék nevezni. Böröndi hihetetlen átélő képességgel képes felidézni a döntő pillanatokat, hangulatokat, eseményeket, amelyek eldöntötték egy-egy korszak sorsát. A mosonmagyaróvári  tragédiáról már írtam, de elsiratja a Titanic halottjait is, a vallató tiszt nyersbőrszagú csizmája is felidéződik, megemlíti Isten elfordulását is tőlünk.

Méltó sorokkal idézi fel a Barbárság korát: „Forog vissza az időkerék, / megtébolyodott az emberiség”. Feleleveníti a cigány-holocaust egy kitörölhetetlen pillanatát, s persze, nem maradhat említetlen Európa, ahol ma a régi fegyverekből újak öntetnek, hogy a reményt is kiirtsuk. Fájóan csap belénk a „nem leszünk, nem leszünk” mormolása, s elfekszünk az orosz tél havában, (Temetni és feledni egyaránt tudunk…). S milyen nehéz (és szörnyű) emlékké nemesedni”.

De van itt néhány vers, amely Böröndi felidéző képességének köszönhetően született meg. Az egyik a Párizs 1940 című. Pár sorral érzékelteti a korabeli hangulatot, hogy milyen mélypontja volt a történelemnek az akkori városelfoglalás. S a záróversszak ad részben magyarázatot. „(Magamnak írtam ezt a verset, / magamnak gyakran elmondani, / hogy van remény, és vége lesz egyszer / csak ki kell tartani.)”

Nem maradhat el a kijevi verse se: „Kijev ég, kit érdekel, / égjen csak égjen, égjen!” (A Hitler Párizsban ironikusan idézi meg a Vezér mai eurós látogatását.) Radnóti lázbeszéde Balassi halálára emlékeztet, s a végső vers pedig a hazatérő Lenin alakját állítja elénk. Egyszerű határátlépés és mennyi minden csomósodik ide. A készülő huszadik század ettől a pillanattól függött, hogy a fáradt Vlagyimir elszunyókálva is arra gondolt: boldoggá teszem az emberiséget”. Ő úgy látta: Megváltásra vár a világ”. Ám csak a sötétség lett sűrűbb, és a Baljós árnyak kísérték ezt az operaelőadásra méltó jelenetet.

A szöveg elején írtam, hogy Böröndi teljes lírai fegyverzetében lépett fel, hogy teljesen időszerű katasztrófizmusát elénk tárja. S valóban, az elsötétült múlt pillanatai előkészítik a jelen kilátástalan perspektiváját. Csak reménykedjünk abban, amiben ő is hisz: „Történelmünk ragyog, mint a damaszkuszi acél”. A szíven döfött Európa pedig, reméljük, nem vérzik el…

 

Mosonvármegye Kiadó, 2023.

 

 

Korábbi hírek

Szavalóverseny Linzben

Verőfény – Szavalóverseny Linzben   A bécsi székhelyű Ausztriai Magyar Egyesületek Központi Szövetsége immár 25 éve minden évben szavalóversenyt rendez az óvodás korosztálytól a felnőttig elsősorban...

Pintér Éva elment – A színek vonzásában

Pintér Éva, mosoni festőművész 82 éves korában elhunyt. Egy hét évvel ezelőtti miniinterjúval búcsúzunk tőle B.L./HELYI HÍRADÓK- 2016. augusztus 22. | 08:50:07 Kiemelt kép - Pintér Éva...

Előzetes: Utazás külföldre útlevél nélkül

Előzetes! Karácsonyra jelenik meg S. Halász Márta: Utazás küldföldre útlevél nélkül című dokumentumkötete. A köny három részből áll: a szerző gyermekkori emlékének leírását közli elsőként...