23.5 C
Mosonmagyaróvár
2021. július 30, péntek

Mindig az áldozatnak van igaza

Mindig az áldozatnak van igaza

 

Október. Más, szerencsésebb népeknél a rozsdálló ősz, bágyadt napfény, a betakarítás hava. A kamrák feltöltéséé tél előtt. Puha álmoké, békés sütkérezésé az aranyló ragyogásban.

Nekünk Arad hava, kampók hava, vér hava, megtorlás hava, fegyverropogásé. Levetkőztetett, megalázott testek hava Arad bitófáinál. A mártíromság hava, a sóhajtásoké és könnyeké. Sortüzek hava, forradalmaké. Kampóké, véres szögeké.

Forradalmak érnek forradalmakhoz, Arad 1956-hoz, s agyilkosok mindent elkussoltató vágya fölerősíti az összetartozás élményét. Nyelvre, vallásra való tekintet nélkül. A hallgatatásra kényszerített száj a szemek beszédjét.

Mert mindig az áldozatnak van igaza. A holtában is megszégyenítettnek.

Az életjelet nem adó testen emberi törvényt tenni a legszörnyűbb tettnek számít ezer évek óta. Arad lemeztelenített testjei, a dróttal hátrakötözött testek arccal a földbe lökése, a sírokon parádézó rendőrlovak patkó nyoma olyan gyalázat, amely elkövetőire üt vissza. Amire nincs bocsánat.

Az ünnepek jelentősége a családban is nagy, hát még a családok nagy közösségében, a nemzetben! Összetartó erő az ünnep, az a ragasztó, malter, ami ha kipereg a téglák közül, az épület rokkan bele, rogy össze, ereszkedik térdre.

Különösen 1956 sugározhatná az összetartozás élményét: a magyar október a világ egészén ismert, s tisztelt forradalom. Miért kellene hát nekünk lehajtott fejjel emlékezni rá? Csak nem azért, mert elmaradt az azt eltiprók felelősségre vonása? Talán az áldozat szégyellje magát azért, hogy elárulója, besúgója fölényes mosollyal a szája szegletében sütkérezik a napfényben?

Cinikus az, aki kijelenti, hogy megfér 1956-ban Wittner Mária igazsága, Magyar Katalin igazsága Kádár és Apró igazságával!

Persze ünnepelni tudni kell, s tudni kell nem beszélni, ha csak hallgatni lehet. S ünnepelni sokféleképpen tudunk, néha csak egy szál virággal a vértől áztatott mosonmagyaróvári téren, előveszünk egy régi fényképet, föllapozunk egy könyvet.

S van olyan is, hogy ünneplőt ölt az ember, meghallgatja az emlékező beszédet, s nagyapjára gondol közben, s arra, hogy büszke magyarságára, büszke szüleire, akiknek már nem adatott meg a jobb kor, amiben reménykedtek.

1956 a gerinc kiegyenesítésének az éve. S példa is: a reménytelenség legmélyebb bugyrából is lehet kitörni. Van egy pont, ahonnét már csak felfele van. S hogy minden gaztett fölíratik valahova, s és eljön a számonkérés ideje.

Ki gondolta volna 1956. október 22-én este, hogy másnap emberekre lőnek a rádiónál, hogy néhány nap leforgása alatt teljesen megváltozik az ország? Hogy mi volt az utolsó csepp a pohárban? Teljesen mellékes. De micsoda iszonytató zsarnokság ellen lázad fel az ember, ha munkás, paraszt, tanár, egyetemista együtt dönti le a zsarnokság jelképét a Sztálin szobrot, s együtt menetel Pest utcáin. Ilyen ritka nemzeti egységet minden száz évben egyet, ha föl lehet jegyezni. Dávid Góliát ellen. A rákosan elburjánzott Gulag sejtek közül az egyik gennye fölfakad, s jöhetnek tankok beletaposni az embert az aszfaltba, a félelem már kiirthatatlanul beleköltözött a rabtartók szívébe: a lázadás emléke lázként lappang sokáig, hogy végül ledöntse a testet.

Még 33 év hallgatás és rettegés? A győzelmet kódolta 1956. S tulaj­donképpen 1989 felemás rendszerváltása is 1956 naivitásával telítődött, az egészséges lélek nem sejtette miféle fondorlatokkal, túlélési taktikákkal játsszák ki hitét, próbálják meg elvenni az ünnep örömét.

Türelmetlenek vagyunk? Alig lélegeztünk be néhány kortynyit a feltépett ablakokon át beömlő levegőből máris minden kérdésünkre szeretnénk érvényes, egyszeri és megfellebbezhetetlen választ kapni? Igen, hiszen évtizedeken át nem hallottunk mást csak féligazságokat, elharapott szavakat, s a hallgatás emlékművét építtették velünk, s sokunknak már soha nem mondja el édesanyja, édesapja, hogy hogyan gondolkodott 1956-ról, hogyan gondolkodott 1945-ről, s ha él még némelyikünké, már nem tudja elmondani semmiféle nyelven, mert az elmúlt évtizedek alatt a beszélhető nyelvet is elvették tőle. Emlékezzünk, hogy 1989-ben mekkorát durrant a szó, hogy 1956-ban nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés. Kellett is hozzá néhány év, hogy lehűtse álmainkat, hogy ne gondoljuk végig azt, ami ebből következik.

Hogy elmúljon az az érzés, amit akkor érez az ember, amikor egy sötét szobában hirtelen föltépik az ablakokat, és beömlik a fény. Igaz, ha nem is lehetett már ugyanúgy visszaszögelni az ablakra a léceket, ha csíkokban be is szivárgott a fény, megpróbálták azért sokan.

  1. október 23-án népfelkelés robbant ki, a lengyel szolidaritási tüntetés nőtt hirtelen elégedetlenségi mozgalommá. S 24 óra alatt forradalommá, az országot átszövő forradalommá vált. A forradalomnak ugyanis volt célja, s e célokat a 16 pont sorról sorra le is írta. A cél pedig egyszerűnek látszott, a szovjet csapatok kivonása, a független Magyarország megteremtése. S e cél forrasztotta egybe az országot.

Szangvinikus, hirtelen indulatú nép a magyar, sokan még ma sem tudják megérteni, hogy eszmék egy egész népet lázba tudnak hozni, hogy honnét a merészség egy 200 milliós birodalom ellen felkelni. Nem tudják, mert gyomrukon keresztül nézik a történelmet, s mert lelkesedésük a bankszámlakivonatokig terjed. S mert nem fogják föl, hogy a 20. században el lehetett jutni odáig, hogy nincsen tovább, hogy nincsen mit veszíteni. S azt sem, hogy e csöppnyi nép ezernyi tapasztalat ellenére hitt abban, hogy nincsen egyedül. Annak ellenére hitt ebben, hogy megtapasztalta Trianon népirtását, a második világháború után ellenünk elkövetett kegyetlenkedéseket, s a hazugság Európájának hallgatását.

Az ötvenedik évfordulóra szép számmal érkeztek a küldöttségek, s bocsánatkérő nyilatkozatok hangzottak el, hogy magunkra hagytak bennünket, s mi feszengve hallgattuk a szép szavakat, mert erre sem volt már igazán szükségünk ötven év után. Hisz amit e népek kormányai elmulasztottak, arra nincsen bocsánat csak magyarázat. S bocsánatot csak saját népüktől kellene kérniük, azoktól, akik többet tettek a hivatalosságoknál, befogadták a menekülőket, ellátták őket, házukba hívták, megállították a magyarokat szállító autóbuszokat, hogy néhány schillinget nyomjanak a hontalanok kezébe. Igen osztrák pénzt, mert Ausztria volt az egyetlen, aki egy évvel az orosz megszállás megszűnte után a legtöbbet tette. Talán Önök nem tudják, az osztrák miniszterelnök, s Bécs legnevesebb színészei járták a császárváros utcáit, s pénzt gyűjtöttek Magyarországnak. Kalapoztak.

Türelmetlenségünk ellenére is be kell látnunk, az elmúlt 64 év szinte semmi történelmi mértékkel mérve, csak egy mély levegőt lehet ennyi idő alatt venni. De elég arra, hogy észrevegyük, hogyan ég fényesedik 1956 csillaga egyre tisztábban, s hogyan mállik, rothad szét az a sokféle hamis gondolat, amibe becsomagolták. Nem kétséges, 1848 mellett 1956 a magyar nemzet második nagy pillanata. A napi marakodás mellett persze ez nem látszik minden pillanatban, a szétszakított, szellemileg megalázott, az értékeket megkérdőjelező mában ez nem tűnik mindig annak, de hazának csak az a körbekerített terület nevezhető, ahol vannak azonosulási pontok, ahol vannak biztos értékek, ahol fel lehet nézni a Napba, ahol bele lehet nézni a tükörbe.

A haza ugyanis nem csak egy terület, nem csak az a föld amiből vétettünk, és amibe eltemetnek ma, nem, a haza hit a jövőben. Ezért volt veszélyes 1956 a zsarnokságra, mert ezt a hitet állította vissza az emberekben. Hogy van értelme élni. S ezért rettenetes a zsarnok számára, mert hiába államosította, annektálta a magánéletet is, a belül hordott hazát nem lehetett gyarmatosítani.

Én még emlékszem a nagy hallgatásokra. Tudom, milyen vastag fallal vették körül az e vidéken történteket, tudom, hogyan hamisították meg Önök és apáik múltját. S tudom, hogy Pest mellett a vidék forradalma, a hátország felkelése sem maradt el. Mint ahogyan az ezt követő terror szedte itt is a maga áldozatait.

64 éve Magyarország csodát művelt. Megmutatta, hogy remény nélkül nem lehet élni. Olyan összefogásról adott tanúbizonyságot, amelynek azóta sem voltunk résztvevői. Pedig ez visz át bennünket a túlsó partra. Néha elcsüggedünk, néha a másik oldalra leng ki az inga. De ha a tiszta forráshoz kell visszatérnünk, akkor 1956-hoz kell fordulnunk, s erőt merítenünk.

Akkor munkálkodásunk nem lesz hiába való.

Korábbi hírek

Búcsú Knausz Ferenctől

A Mosoni Polgári Kör alapító tagja, alelnöke, Knausz Ferenc (1948-2021) (Knausz-Billwachs leszármazott) 73 éves korában váratlanul elhunyt. Köszönjük Mosonért szívvel-lélekkel, belsődből fakadóan végzett életen...

A Dudás-per könyvben

Kora ősszel jelenik meg könyv alakban a mosonmagyaróvári sortűzper iratanyaga. A könyv tartalmazza a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 2002. július hó 2. és 4....

Kerekes István az év fotósa

Július 22-én jelentették be New Yorkban, hogy a Mosonmagyaróváron élő Kerekes István az idei év legjobb iPhone fotósa a világon! Több mint 140 ország,...

Harminc éve áll szobor a Gyásztéren

  Simon Zsuzsanna: Helyreigazítás a 30. évfordulóra Az idén október 26-án lesz 30 éve, hogy felavatták a Rieger Tibor szobrászművész által, a mosonmagyaróvári 1956. október 26-ai...