„ha egyszer majd kétszer élünk/semmi nem marad semmiség/vércse voltál ma vércsepp vagy/egy kihúzott szög peremén” – írja Tamási Orosz János az Ide kell születnie kötet homlokversében.
S aztán az ugyancsak 2024-ben megjelent kötetében (Fiatalok, még itt vagytok?) így összegez: „miénk itt a tér/ma is velünk mosták föl/föl ti rabjai”.
Az előző kötet a Lilium Aurum kiadásában jelent meg Dunaszerdahelyen, a másikat a Cedrus Művészeti Alapítvány adta közre. A pontosság kedvéért írjuk ezt, de a két kötet anyagát akár egybe is lehetne gyúrni, olyan egységes a hangvétel, azonos szomorúság, töredékesség, elfutó és félbehagyott sorok jellemzik. S az azonos versépítkezés. Tóth László 2021-es megjegyzését kölcsön véve, lírai napló mindkettő, olyan napló, amelyikben csak a költő arca nem rajzolódik ki, pontosabban sejtések, érzelmek, töredékek rajzolják meg a portrét.
Több hónapja viszem magammal mindenhova a köteteket, próbálom magamnak fölfejteni ezt a rejtőzködő lírát, mert pontosan nála vélem igazolva látni azt a tételt, hogy az igazi poézis nyugtalanító, végső magyarázat nélküli, s nem egy kortyra fölhörpinthető. Nem azt a világot éljük, hogy biztos jelzőkarókat lelünk az irodalomban, s az évszázadok óta szaporodó kérdőjelek kora ez, útvesztőké, labirintusoké. S oly sokat bíz az olvasóra Tamási Orosz János is, hogy lassan teherré válik az olvasás. Letehetetlen teherré. A megkönnyebbülés reménye nélkülivé.
A legfájdalmasabb felismerés, hogy nem kívülálló, hanem belőlünk való költő ő, így aztán saját naplónk is ez a két kötet. Olyan versek foglalata, amelyeknek rétegei lassan fejthetők le, így jutunk el végül általa magunkhoz. „Leválasztja mint fényt/a tájról/ a jövő Áldozókése/leválasztja arcáról/a holnapot/estébe fúlt tekintete”.
Teljes fegyverzetben mutatja e két kötet Tamási Orosz Jánost, aki a költői mesterség minden csínját-bínját ismeri, akinek hömpölygő versbeszéde magával ragadó, képei elképesztő távolságokat rántanak egybe, ezek különös ízekkel ajándékozzák meg az olvasót.
Szabad versei úgy szabadok, mint az önmagát megkötöző ember, aki a csuklójára kattintott bilincs foglya.
Szomorú verseket olvasunk, sok a búcsúzás, a szembenézés, a halál lehelete, a reménytelen remény munkál a kötet (Ide kell születnie) mélyén. „Ha a lélek kész, akkor minden fájdalom pusztán fizikai kínzása a testnek” – válaszolja az önmagának feltett kérdésre: Miért írok olyan szomorú verseket?”
Mindkét kötet Kunhegyesi Ferenc grafika-balladáival illusztrált, bár ez a szó nem igazán jó, Tamási Orosz János szerzőtársnak tekinti grafikus barátját. Joggal. Írja: „közel fél évszázada lett egy barátom. Könyveket álmodtunk, közöseket, képek, versek, montázsok, palimpszetek sodrását, s a lassúdan formálódó tükörpárhuzam első ciklusával nyit ez a kötet, s végződik úgy, ahogyan szokott az élet. S közben a történések, a búcsúk, a sűrű idő ónos zápora hull az olvasóra – ha lesz. Hát én csak szólok előre: zuhogni fog. De ernyő nem kell, elég behúzódniuk Kunhegyesi Ferenc – na, ez sem mai keletű barátság – grafikáinak derűsen szomorú, hasadó kárpitként somolygó darócpalástja alá. Otthonos világ.”
Azt hinné az ember, hogy e köteteket szemelgetve eljut Tamási Orbán igazi világába, lemondhat arról az erőfeszítésről, hogy alaposan nekiveselkedve versről-versre haladjon előre, s visszalapoz, mert igazán szeretné megérteni és megízlelni a lassan kinyíló világot. Tévedés. Jómagam is így tettem, az első és az utolsó versekkel kezdtem, s aztán föladtam ezt a technikát.
Közel négy hónapja olvasom a versköteteket, s úgy látom, még mindig nem fejeztem be. De már Tamási Orosz Jánossal vallom én is: „egyszer másképp lesz minden/ha egyszer majd kétszer élünk”.
(Tamási Orosz János: Fiatalok, még itt vagytok? Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp. 2024.
Ide kell születnie, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2024.)
Böröndi Lajos
