|
|
Mondom egy ideje, s lassan magamnak is elhittem, hogy Mosonmagyaróvárt ki tudtam radirozni legbelülről. De ez önbecsapás. Annyi igaz, hogy a határvonalról szemlélve kicsit más megvilágításba kerültek kisszerűségei, s hogy nem beleragadva ezekbe – utazva a világban, s egyéb kapcsolataimat ápolva – jelentéktelenedtek aljaskodásai.
Hiszen tágabb megvilágításba helyezve látható, hogy amit könyvekben, tanulmányokban e városkáról elkövettem, az beleépül majd történetébe, s megkerülhetetlen. Most utaljak csak arra a tanulmányra, amit Moson vármegye irodalmi életéről írtam a Moson munkacsoport (Lezsák népfőiskolájára gondolok)
kötetében. S lemállanak róla azok a kézrátételes helytörténész marhaságok, amelyek az elmúlt időszakot bepiszkolták.
Terelek.
Érettségiztettem két napon át, a történelem kérdező Vida Pista volt. Beszélgettünk ezekről a dolgokról is, és arról, hogy – hiszen erről más sok jegyzet szólt – egy város szellemi élete ugyanolyan fontos, mint annak gazdasági virágzása.
Milyen érdekes, jó tizennégy évvel ezelőtt, az akkor új polgármesterrel is arról elmélkedtünk több ízben is, hogy össze kellene fogni – mindenféle oldaltól függetlenül azokat a gondolkodókat a városban, akik még hajlandóak közös ügyek mentén együtt dolgozni. Ezen összefogás kísérlet egyik eredménye a Mosonmagyaróvár című monográfia. Egyetlen és utolsó eredménye.
Mert aztán jó tíz évvel ezelőtt elkezdett sivatagosodni ez az egész. Kicsit talán én is tehetek róla. Hogy, mint Katona József kismadara, én is abbahagytam a fütyörészést, és eledelről gondokodtam.
Érti, aki érti. |
|
